Világ eleje a Bivalydombon

Ebben a falucskában szilveszterkor az a szokás, mint sok másutt is Erdélyben, hogy éjfél tájban az emberek összegyűlnek a templom előtt, pontban tizenkettőkor megkondulnak a harangok, a férfiak felmennek a toronyba, elparentálják az óesztendőt (ez egy kicsit halotti énekként is hangzik, „Ó, mily rövid ez az élet, / Ragad minket az idő: / Íme, ismét már oda lett / Éltünkből egy esztendő…” ), aztán egy másik énekkel kérik az Istent, hogy segítse őket át az újba s véges-végig megtartsa erőben és egészségben, jólétben és boldogságban („Ez esztendőt megáldjad, / Ez esztendőt megáldjad, / Kegyelmedből, Úristen, / Bőséggel ékesítsed, / Bőséggel ékesítsed, / Te szent Jehova Isten” — ennek a szerzője Geleji Katona István).

Ezután a falu rigmusmondója szép zengzetes versben köszönti a világot, boldog új évet kívánva minden lakosnak. Régen, mikor még sokan voltak, a szomszédos felekezeti iskola színpados termében múlatták az időt, toronymászás után pedig igazi pergő mulatság, újévi bál kerekedett, kivilágos kivirradtig.

Mára megcsappant a nép, ki-ki otthonában várta a torony-időt, az a néhány szomszéd, aki még itt él, vendéget is kapott, hazajöttek a fiatalok, hoztak magukkal kíváncsi németet, testvéregyházi magyart, hollandot –, Cserés Feriéknél majdnem tizenketten ülték körül az ünnepi asztalt, a „felsőházban”, ahová csak nagy napokon jártak be, ünnepit ölteni. Cserés Feri nem tudta hová tenni magát a jókedvtől, mind a két fia itt van, az egyik katona még, a másik már az unokát is hozta, a kismenye ennivaló, néha rajta is felejti a szemét, pedig hát közelebb van ő már a hatvanhoz, mint az ötvenhez, a felesége se öreg még, van rajta fognivaló bőven; aztán a leánya hozott két egyetemista barátnőt, később megérkeztek a barátaik is, jól átfagyva, de mit számít az; eljöttek a sógorságok a városból, és itt a bátyja is családostól; asztalfőre két öreg szülőjét ültette, és gyönyörködött bennük, ugyanakkor fohászkodott is egyet titokban, hogy az övéi ilyen szépen megvolnának, mert lámcsak…Itt azonban elvágta az esze fonalát, nem akart bajra, halálra, bénulásra, rákra, sérvre, akasztott emberre gondolni. Ma az öröm estéje, jön a kétezredik esztendő, lehet akármi, világvége is, ha ők itt ilyen szépen együtt vannak; az se baj, ha tüzes mennykövek szakadnak le a háza előtt magasodó Bivalydombról, melyen olyan kitűnő szánkóutat vertek a gyermekek, hogy Cserés sem volt rest, kétszer is felbattyogott s azonnal le is csúszott az örömtől sikoltozó unokával, Péterkével.

A vacsorát már tíz óra tájban elkezdték, a fiatalok az út felőli első szobába szöktek át minduntalan, ott kedvükre táncolhattak; rossz sejtelmével ellentétben ezek nem bömböltették a hangmicsodát, szépen, kulturáltan tudnak táncolni, állapította meg. Az egyik diák azonban folyton az időről meg a világvégéről szövegelt apjának, idős Cserés Ferencnek, aki szájtátva hallgatta Nostradamust és a többieket, meg hogy micsoda félelem szokott erőt venni ilyen fordulók idején a népeken, mennyire buták, babonásak, satöbbi. A házigazda is belehallgatott a mesébe, aztán kiment megnézni a jószágot. És hát a fekete macska éppencsak hogy átsiklott a csizmája előtt, a kutya pedig felüvöltött a láncon. Persze idegenek haladtak el a kapunál, de Cserés Feri megrázkódott. Istenem, gondolta. Ha történik valami...Kétezer: az nem gyermekjáték. Feltámadhat az Úrjézus. Kitörhet börtönéből a Gonosz. Jöhet egy földrengés. Cserés a földrengéstől rettegett leginkább. Hetvenhétben Bukarestben járt földgázügyben, ott találta a nagy rázkódás. Igaz, csak egy kis kültelki kocsmában, de amit később látott, az egy életre elég. A földrengésnek már a puszta gondolatára is elemi erővel szállta meg valami bénító félelem, valami haláli rettegés.

A borjat mindenesetre nem kötötte vissza, a tehént is csak lazán hagyta, ha baj van, amilyen rafinált, kihúzza a láncból a fejét. A disznókkal nem foglalkozott, azok akkor jönnek ki, amikor akarnak, hitvány egy népség, kirágják a betont is. Tyúk nem kerregett, liba nem gágogott, réce nem hápogott. A juhok sem bőgnek. A kutyát elengedte, az viszont úgy elrohant, mintha karót kapott volna a farába.
Kétes sejtelmekkel ballagott vissza a házba, ott javában folyt a buli, alig vették észre, hogy istenem, már itt az éjfél, harangoznak. Nosza hamar felkerekedtek mind, a templom alig ötszáz méternyire fehérlik, Cserés azonban hátramaradt, avval, hogy neki kell bezárnia a kaput. Be is zárta, de aztán egyáltalán nem akaródzott a többiek nyomába erednie. Valami megmagyarázhatatlan energia térítette el, fel a Bivalydombra, gyermekkora kedvenc „lesőhelyére”, ahonnan az öreg diófa tetejéről mindent és mindenkit látott, aki csak a faluba betette, vagy aki az utcára kitette a lábát; és minden pletykát kihallgatott.
A diófa helyén most jókora kórérakás áll. Ő rakta, hadd legyen mit behordogatnia majd zsúponként a juhoknak. Itt áll, és hallgatja zakatoló szívét, melle kidomborodik, alakja felmagasodik, mint valami elszánt őrszemé...Amikor elindult ide, azt hitte, csak a falu éjszakai képére kíváncsi, hogy a polgármester becsavartatta-e az égőket az utcai oszlopokra, szóval hogy egy kicsit gyönyörködjék a falu „éjszakai kivilágításában”, és máris indul a toronyba. Énekelni, hogy milyen rövid ez az élet.
De hiszen éppen ez az. Ha mégis történne valami…Akkor itt fenn van az abszolút biztonság. Itt nem dőlhet rá semmi. A Bivalydomb olyan, mint egy felszíni óvóhely. Csizmája mély nyomot olvasztott a friss hóba, és úgy érezte, béklyó van a lábán.
Behúzzák a harangot, hallja az éneket, tisztán, szépen, a fiai finom tercelését is jól felismeri, tőle tudják a hajlításokat, aztán a másik éneket, és, ejnye, a fenébe, a köszöntő!…Hát azt évek hosszú során át éppen ő maga, Cserés Feri szokta mondani, még Keresztes tanító úr szerzeménye; halála előtt a kottás füzetekkel a rigmusokat is neki hagyatékozta…
Valami szövegelés azért mégis van, de nem mintha nem a mi nyelvünkön, aztán mégis, de nem idevaló szólásban, aztán a két himnusz, és…és kész.

A nagy döbbenetben, melyet ittrekedése miatt érzett, meg a nagy sunyi hallgatózásban megfeledkezett arról, ami ideszögezte, ennek a kórérakásnak: hogy tudniillik jön, jöhet a világ romlása, a VÉG!…

Zavarodottságában vizelni próbál, aztán letolja a nadrágját, mert egyéb is kikéredzkedik, rettenetesen sajnálja magát, és nyög akkorákat, hogy visszhangzik a fagyba dermedt szőlőhegy is. Végül, mikor hallja: jönnek már vissza a vendégek, megtörli fagyos kukoricavirággal, mint valaha legénykorában...Nincs benne élvezet, magára ráncigálja elegáns csizmanadrágját, és szinte-szinte az ülepén érve az aljba „fogadja” a közben egy-két sógorral, baráttal megszaporodott vendégkoszorút, cefetül szidva a borjat, amellyel mindmostanáig közelharcot vívott, sőt jószerint be se tudta kötni... „Csak tessék, tessék befáradni nyugodtan, visszamegyek az istállóba, mert ha nem, reggelig mind kiszopja a Virág tejét”…
Nem sokkal később hóval dörzsöli be mindkét arcát, míg vérvörössé nem pirul. Akkor aztán leveti a zakót, s egy szál ingben, lájbiban bemerészkedik, tölt a szikrán főzött kisüstiből, mond „gazdai szót”, és elszavalja a „sajnálatosan elmaradt” toronybeli köszöntőt. Nagy, lelkes taps jár érte, főleg a fiatalok rajongják körül. A végére hagyja az „Áldást”: énekelve, a Geleji Katona Istvánét, azzal a résszel, hogy „Tégedet áldnak, / Kik lakoznak e földnek színén. / És a puszta helyek is / Bőséggel, / Halmok áhítozódnak / Víg kedvvel; / Boldog, kit magadnak választál, / Sionnak királya!”

A siker kellős közepén hirtelen és kérlelhetetlenül, félreérthetetlenül és parancsolón, mint valami szakaszparancsnok: megmorran a gyomra. Mit ettem meg, mit ehettem, gondolja egészen elgyávultan, miközben meglehetősen dicstelenül hagyja el a „csatateret”; futtában az udvar végén árválkodó árnyékszék felé megpróbálja egyszer s mindenkorra lenyesni a földrengést, a világvégét, sőt magát a Bivalydombot is, az esze fonaláról. Ezt suttogja: kétezer, kétezer, kétezer, kétezer, kétezer…
És úgy retteg, mint 1977-ben, Bukarestben, a földrengéskor.
De hálistennek nem történik semmi.  Gyomormoraja elcsitul, megnyugszik; olyan szilárdnak érzi testét, lelkét, faluját, örvendező házanépét, mindenét –, mint a világegyetem a  maga kozmikus teljességét.
Amikor aztán eléjön, atyai elégedettséggel terjeszti karjait a tájra, mintha áldásos hatalommal ruházta volna föl az Úr.
Ez nem a világ vége, nyugtázza kitörő örömmel; ez a világnak éppenséggel az eleje. 
Mintha csak most lettünk volna megteremtve.
És a tisztelgő zenélésre éppen a házfeljáró elé érkező muzsikus banda prímásának legnagyobb ámulatára, fogadólag, ezt rikkantja Cserés Ferenc: „Húzzátok a Rákóczi-indulót bévonulónak, Matyi. Mert lám, újabb ezer esztendőre, szeretettel esmég feltámadtunk!”