Kritikát portugálul?

A hétévszázados magyar lírát méltán emlegetik nagynak és jelentősnek. Nemkülönben a magyar műfordításirodalmat, éspedig annak tulajdoníthatóan, hogy a legjobb íróink szólaltatták meg magyarul a világirodalom nagyjait, mondjuk Shakespeare-től Tolsztojig.  Tulajdonképpen újraalkották műveiket, az eredetiekkel egyenértékűeket hozva létre.

Nem véletlenül szokták idézni Babits Mihály rejtélyes válaszát arra a kérdésre, hogy melyik a legszebb magyar vers. Ő ugyanis azt válaszolta, hogy a legszebb magyar vers Shelley Óda a nyugati szélhez című költeménye, Tóth Árpád fordításában!
Megjegyzendő itt különben, hogy huszadik századi klasszikusaink általában már uralták az élő változatát is annak az idegen nyelvnek, amelyből fordítottak. Közismert például Illyés Gyula esete, aki egy nemzetközi írótanácskozáson, amikor franciául elkezdte beszédét, már első mondata után a francia résztvevők viharos tapsba törtek ki. Tudniillik nemcsak otthonosan beszélte nyelvüket, hanem olyan hiteles hangsúllyal, olyan párizsi utcát idéző franciasággal, hogy egyszeriben szívébe fogadta, aki ott és akkor francia volt...
Ennek dacára, anyanyelv és idegen nyelv viszonyát tekintve jellemzőnek tartom Kosztolányi Dezső szellemes megjegyzését, aki Ha más nyelven... című jegyzetében fontosnak tartotta kiemelni: „Általában azt tapasztaltam, hogy a kellemes dolgokat anyanyelvemen tudom inkább közölni, de a kellemetlen dolgok (...) könnyebben mennek más nyelven. Szerelmet vallani az anyanyelvemen óhajtok, de szakítani idegen nyelven. Verset írni magyarul, de kritikát lehetőleg portugálul.”
Meglehet, ma is találkozni hasonló véleménnyel, de hogy maga Kosztolányi kritikát, esszét, értekező prózát is hozzáértően, elegánsan, plasztikusan és szenvedéllyel írt, ahhoz nem fér kétség. 
Különben az utolsó két évszázad magyar értekező prózája, esszéirodalma és kritikája, mondjuk Kölcsey Ferenctől Halász Gáborig és Szerb Antalig, vagy az erdélyi irodalom közelmúltjából hozva példát, Földes Lászlótól a ma is aktív Láng Gusztávig, rendkívül gazdag örökség, amelyre építeni nagy kihívás, de ugyanakkor megkerülhetetlen kötelesség is. A kritika nagy magyar művelői mondhatni művészi igénnyel és alázattal  közelítettek anyanyelvünkhöz, s így erről az igényről magunk sem mondhatunk le. Az olvasót felnőttnek kell tekintened, hozzá nem leereszkedni szokás, együgyűségeket beszélve. Nyilván, a követendő út nem is az olvasó elriasztása, azáltal például, hogy egy nehézkes, követhetetlen, hadd mondjam ki: „portugál” nyelven beszélünk hozzá, sokkal inkább úgy kell megszólalnunk, hogy érezze meg az olvasó: fölemelni akarjuk őt, igazi partnerré akarjuk tenni egy élő, eleven folyamatban, a kultúrában, s így éppen azt  tehetjük, ami a hivatásunk, vagyis az irodalmi műveltséget szolgáljuk. Szerepet vállalunk abban, hogy valóban létrejöjjön írott művek közvetítésével ama szellemi viszony írók és olvasók között, ami nem más – hogy egy klasszikus meghatározásra utaljak –, mint maga az irodalom.


Székely Hírmondó