A fantázia jövője

Macedón tizenévesek rájöttek, hogy az emberi butaságra üzletet is lehet építeni; így elárasztották a hinni akaró amerikaikat különféle álhírekkel, és vígan megélnek a milliós kattintásra alapozott reklámbevételekből. Tény: 2005 óta, amikor az amerikaiak alig hét százaléka használta csupán a közösségi médiát, mára majdnem tízszeresére, 65 százalékra nőtt ez a szám. Piac tehát van, még akkor is, ha a felhasználók java része még képes józan szkepszissel kezelni a bombasztikus szenzációkat. (Aggasztó adat, hogy az álhírek toplistája majdnem egymillióval több júzert vonzott, mint az ellenőrzött, valódi újságírók által felhajtott hírek.)

A macedón gimisek viszont jól tudják, hogy övék a jövő. Egyrészt nem lehet minden álhír mellé egy szerkesztőt állítani, másrészt pedig a legütősebb hírek se nagyon bírják a versenyt az álhírek ígérte világ színességével, izgalmával, borzongató valóságával. És nincs az az algoritmus, ami képes lenne tompítani mindezt. A sajtó válsága is az ő malmukra hajtja a vizet: a valódi hírekre eső költségek nyomasztóak a fantázia ingyenességével szemben. A mai felhasználót ráadásul frusztrálja az információ mennyisége, azok feldolgozhatatlansága, ami fokozza a gyanút, hogy a mennyiséggel csak lepleznek valamit, és az igazi jól értesültség csak az lehet, ha a hírfolyam mögé pillanthatunk, a valódi múltra és a valódi jelenre, a piramisokat a hun ufók építették, Hillary sorozatgyilkos, Trump pedig Osiris leszármazottja, a Fény küldötte. Van kérdés?

A hárommondatos üzenetek korában az elemző, kiegyensúlyozott, gondolkodást igénylő cikkek lesajnálnivalóan lassan hatnak, unalmasak is, arról beszélnek, hogy a világ bonyolult, a törvényszerűségeket nem adják könnyen, alapvetően magunkra vagyunk utalva a valóság értelmezésében. És ezt nem is lehet nagyon megspórolni. Persze senki sem mondja, hogy az álhírek okozták volna az amúgy sem túl népszerű Hillary vesztét (arról nem is szólva, hogy a demokraták is szerettek cinkelt kártyával játszani, csak kevésbé hatékonyan), ám a jelenség akkor is aggodalomra ad okot.

Jó hír viszont, hogy a magyar fiatalok ötöde (18 százaléka) használja elsődleges hírforrásként a közösségi médiát, alapvetően a hírportálokról, tévéből gyűjti be a szükséges információt. Más kérdés, hogy nálunk lassan a köztévé (és egynémely kereskedelmi) néz ki úgy, mintha macedón tizenévesek lennének a szerkesztők, annyi különbséggel, hogy a sajátos világértelmezésben nem a saját fejükre hagyatkoznak: készen kapják a fantáziát is. Ha kell, buziznak, ha kell, blőröznek.

Talán jobban járnak a pőre sárkánygyíkkal.

Az Index hívta fel a figyelmet a tényre: a Facebook mindenkiből újságírót csinált. Fotót tesz fel, kommentel, híreket és elméleteket gyárt, ám annak tudása és szándéka nélkül, hogy utánajárjon a hír valóságtartalmának. (Miközben a leírt szó még mindig őrzi varázserejét: a legnagyobb ostobaság is hihetőnek tűnik leírva.) És hol van már a BBC azon alapelve, hogy egy értesülést legalább két független forrásnak kell igazolnia ahhoz, hogy komolyan vegyük? Ma a megosztások száma végzi el a „hitelesítést”. Egymilliárd légy nem tévedhet alapon.
Vagyis egy kicsit mindannyian macedónok vagyunk. Csak a pénz, az nem akar jönni az istennek se.


www.maszol.ro