Zsong még a régi magyar dal?

Két legenda is őrzi az 1083-ban László király kérésére szentté avatott Gellért vértanúpüspök emlékét. Egyik a 11–12. századból való, a másik a 14.-ből, és mindkettő megörökíti a velencei származású püspök életének egy epizódját, magában foglal egy olyan részt, amely egy különleges élményét adja elő, azt, amely a korabeli magyarok élő szóbeli költészetére vet fényt.

Eszerint egyik alkalommal, a királyhoz tartva, egy olyan vidéken vezetett útja, amelynek erdős környéke disznók hizlalására alkalmas hely volt, s egy ottani faluban szállt meg kísérőjével. Azon az éjszakán volt része a püspöknek ama különleges élményben: „Ott éjféltájt hallotta a malomkövek surrogását, s mivel ilyesmit sohasem látott, csodálkozott, hogy mi az. Egyszer csak az az asszony, aki a malmot hajtotta, énekelni kezdett. A püspök álmélkodva szólt Valterhez: ’Valter, hallod a magyarok szimfóniáját, hogyan hangzik?’” 

Megtudván, hogy munka közben dalol vendéglátó gazdájuknak a szolgálója, megjegyezte a püspök: „Boldog ez az asszony – mondta –, aki más ember hatalma alá vetve ilyen jó lélekkel, zúgolódás nélkül is vidáman végzi köteles szolgálatát! Elrendelte, hogy tekintélyes pénzösszeget adjanak át neki.”

Íme, egy más kultúrában nevelkedett ember, egy más dallamhoz szokott fül érzékelte egy korabeli magyar asszony ajkán felhangzó dal hangzásának különösségét, amely, ugye, munkadal lehetett a feltételezések szerint, a püspök viszont a magyarok szimfóniáját vélte felfedezni benne. Ha jól meggondoljuk, népdalkincsünket tényleg szimfóniának tekinthetjük, a bölcsődaloktól a siratóénekekig az emberélet minden jelentős eseményéhez és szakaszához kapcsolódik egyik vagy másik. A dallamok eredete ezred­évnél is távolabbi múltba vezet vissza…

A modern irodalomra és irodalmi kérdésekre terelve a szót, úgy vélem, ma sem lehet megírni a magyarok mai „szimfóniáját” népköltészetünk mellőzésével. A nyelvnek egy olyan állapotát őrzi, illetve olyan lehetőségét rejti magában ugyanis, amely alfája – s talán ómegája is – mind a magyar lírai költészetnek, mind elbeszélő irodalmunknak. Engedtessék meg ezúttal egyetlen esettel alátámasztani kijelentésemet, éspedig az idegen környezetben a magyar nyelvhez ódát író Faludy Györgyével, aki éppen ama cseléd dalára utalva indította 1940-ben, Párizsban írt versét, megnevezvén egyszersmind egyik ihlető forrását, az ősi, szóbeli költészetet is: „Most, hogy szobámban ér az est setétje, / te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje, / s ajkad, melyről az esti fák alól / először szólt az ének magyarul. / Arcod tatár emléke már ködös, / de titkunk itt e földön még közös / s a te dalod zsong minden idegemben / itt, idegenben.”

Ma is mérvadó lehet az olvasó számára, hogy az éppen keletkező művekből kihallatszik-e ama dal, a magyar „szimfónia” zsongása…


www.hirmondo.ro