Könyvek élete

Azt mondják, minden könyvnek megvan a maga élete. Jól hangzik, ha csak általánosságban mondjuk, akkor is. Nekem azonban nemrég két konkrét példa bizonyította be, mennyire igaz e kijelentés.

1. A városi könyvtárból kikölcsönöztem Székely János: Kisregények c. könyvét (Az árnyék, Soó Péter bánata és A nyugati hadtest van benne, Magvetős kiadás 1988-ból). Használt, kiselejtezett könyvként nemrég került a könyvtárba, még nem is volt állományba véve, nuku pecsét rajta. Hazavittem, kinyitottam, s kihullt belőle egy régi, fehér-fekete családkép. A tíz embert ábrázoló fotó hátoldalán dátum nincs, de a nevek katonás sorban: P. György (ifjú), P. Miklós, P. Dániel, P. Mihály, P. Ferenc, P. György (idős), Sz. Gyula, P. Irma, G.Sz. Polixénia. Aztán a könyv belső címlapján a tulajdonjogot igazoló név, talán egy a följebb soroltakból. Mi késztethetett valakit arra, hogy megszabaduljon egy könyvtől, melyben családi fotó is van? A kérdés természetesen költői, hisz nyilvánvaló, hogy csupán benne felejtette a fotót, de ezzel a gesztussal máris új értelmezői teret nyitott meg a könyv előtt. Számomra ez a könyv immár ezzel a fotóval együtt az, ami. Amikor olvasom, a szereplőkben a fényképen felbukkanó figurákat látom, keresem. 

2. A Bookline-on megnéztem, lehet-e már kapni az új kritikakötetemet (Csak egyenesen!). Örömmel nyugtáztam, hogy igen, ugyanakkor meglepetten állapítottam meg, hogy a régi, 2012-es, Laska Lajos című rövidpróza kötetemből is van eladó: egy antikvár darab, a termékhez mellékelt leírásban ki van hangsúlyozva, hogy dedikált példány. Nofene, lepődöm meg: ki adta be az általam dedikált könyvet antikváriumba?! Kiderül az is, mert az online boltosok alapos munkát végeztek: ott a scannelt belső címlap, rajta a dedikáció: „Kingának és Tibornak barátsággal, a többit tudjuk mi, Zsidó Ferenc, alias Laska Lajos, 2013., Visegrád”. Érdekes élmény áruként látni viszont a kézírásom. Én természetesen tudom, kicsoda a Kinga és Tibor, de Önöknek nem fogom elárulni, mert itt nem a leleplezésen van a hangsúly (az más kérdés, hogy antikváriumba adás előtt bár a dedikált oldalt kitéphették volna), hanem az átminősülésen. Hogyan olvassa e könyvet a következő olvasó, aki majd megveszi, és aki feltehetően nem Kinga vagy Tibor lesz? Azon túl, hogy érték vagy nem érték a szerző kézírása, jelent-e valamit egy second hand dedikáció? Átértelmezi-e a könyvet magát, annak tartalmát? Szerintem igen. 

E két esetből azt következtetném ki: minden könyvnek megvan a maga élete, mindenik egyedi és megismételhetetlen, s hogy ehhez mi járulunk hozzá a saját szubjektumunkkal. Ezért hát a könyvet olvasni kell. Vagy dedikálni.  Vagy legalább beadni az antikváriumba. Dedikációstul.