Túlélő szavak, túlélő képek

Kedves Lajos,
megleptél,
hiszen azzal váltunk el a Korunk szerkesztőségében utolsó munkanapodon – mielőtt magasabb hatalmak meg nem akadályoztak a további munkálkodásban, mert azt hiszem, Neked addig kicsit minden nap munkanap is volt –, hogy a Túlélő képek című, Kántor Laci fotóit tartalmazó könyveteket mutatjuk be augusztusban, a Kolozsvári Magyar Napokon.

Örömmel újságoltad, hogy a képeken szereplő írók, költők közül kik azok, akik máris jelezték, hogy szívesen ott lesznek, kik azok a színészek, akik majd elmondhatnák, felolvashatnák a könyvben szereplők egyik-másik szövegét. És mert szerettem ezt a könyvet már első, 1989-es kiadásában is, aztán a második, 2009-es kiadás megjelenésének előkészületeit már nyomon is követhettem, szívesen mondtam igent arra, hogy segítsek a tervezett könyvbemutató vagy inkább találkozó lebonyolításában.
Elmondom most azt is – talán erre még nem nyílt alkalmam –, hogy miért szerettem és szeretem ezt a könyvet, amelyet szerkesztőként jegyeztél. Olyan pillanatfelvétel az erdélyi magyar írók, költők, kritikusok több generációjáról, amelyben együtt szerepelnek azok a szerzők Balogh Edgártól és Horváth Imrétől Kovács András Ferencig, akik egymásnak már a képek elkészülte idején, 1988/1989-ben is szellemi vitapartnerei voltak, és azóta egy táguló kör különböző pontjain egyre messzebb kerültek egymástól a szellem tereiben. De természetesen voltak együtt ebben a könyvben, ahogy a legnagyobb természetességgel szerepeltek mindannyian a Korunk általad szerkesztett hasábjain. És nyilvánvaló volt, hogy helyük van nekik és más hozzájuk mérhetőknek azokban az irodalomtörténeti munkákban, kritikakötetekben is, amelyeket írtál. Egyszóval jellemző volt rád ez a könyv, ahogy a folyóiratszámok, folyóiratrovatok is, amelyeket az idők során, 1959 óta szerkesztettél.
Mert elfogult-elfogulatlan szerkesztő voltál, hogy ezt a nemlétező szókapcsolatot vagy paradoxont használjam. Beszéltél elfogultságaidról olykor, tisztában voltál velük. De pontosan érezted és tudtad, mikor kell félretenni őket, ha szakmai vagy általánosabb értelemben vett etikai szempontok úgy kívánják. És ezekben a helyzetekben mindig nagyvonalúság volt, távlatban gondolkodás, az értékek tisztelete. Ha értelmiségi vagy politikai disputákra került sor a rendszerváltás óta eltelt időben, ezt az egyre ritkább, felülemelkedésre képes alapállást sokan megtapasztalhatták ellenfeleid és barátaid közül. Számítani lehetett Rád.
Tíz évvel ezelőtt azt írtam: „Kántor Lajos azok közé tartozik, aki számára a terv és a megvalósulása konkrétan idő kérdése: ha valamihez, amit tervként feljegyzett füzetébe, elég időt kap, az megvalósul.” Ez az üzenet, amit most írok, nem arról szól, hogy mi minden fért a számodra kiszabott időbe, akár a néhány nap híján nyolcvan évet, akár az idézett mondat leírása óta eltelt tízet számolom. Hiszen bármennyire sok fért is – és kétségtelenül így volt –, tudjuk, hogy még több fért volna, ha több időd van. Számodra fontos szerzőkkel, barátokkal vetted körül magad utóbbi könyveidben – Szilágyi Domokossal, majd Lászlóffy Aladárral, Csiki Lászlóval, Domokos Gézával –, és gyarapodott azoknak a könyveidnek a száma is, amelyekben a legszemélyesebb emlékeknek, tárgyaknak jutott főszerep, regény felé mutató formában. Ilyen tervekből, tudom, volt még néhány. A könyv, amelyen utolsó munkanapodon is dolgoztál, és amelyik lényegében készen áll, a Láng Gusztávval közösen írt Száz év kaland. Erdély magyar irodalmáról (1918–2017) egyszerre szakmai és személyes ügy ismét. Nyilvánvaló, hogy a barátság az egyik motorja annak, hogy a könyv kézirata összeállt – és szakmai összegzés is ez természetesen, amely együtt olvasandó majd a hetvenes években több kiadást megért „Kántor–Láng”-gal, vagyis a Romániai magyar irodalom 1944–1970 kötettel, amelyik megkerülhetetlen alap minden majdani erdélyi irodalomtörténethez.
Kedves Lajos,
a szavak és képek túlélnek,
de határozott, biztos jelenléted hiányzik,
hiányozni fog!