Print this page

Cserbenhagyott terek – kísértő terek

Terek, amikből kipottyantunk, mint valami fekete lyukból, jó esetben még magunkra találunk, csak a tér vész el visszafordíthatatlanul, számunkra egy valamikor kitöltött, belakott tér, egy egész világ, saját szívritmussal, álmokkal, bibircsókkal. Hiába tudjuk a címet, visszamenni nem opció, egyirányú az út, behajtani tilos, vagy nem érdemes, vagy inkább csak egy mellékszál, ami idővel elvész az egyéb tennivalóink között. Nincs kortárstalálkozó, sebnyalogatás. Seb sincs.

Van, amikor már rögtön tudjuk, ahogyan távolodunk a helyszíntől, hogy hűtlenek leszünk, magunkhoz is, holmi keserédes elmélázással a szájunk szélén letudjuk, ahogyan megszoktuk már, hogy minden következő pillanat az előbbit temeti, nem mindig felhajtással.

Így jöttem el egy év után felmálházott szamárként Magurereről a múlt évezred végi Bukarest lerobbant városszéli bentlakásából egy valószerűtlenül nyikorgó, szétesés szélén álló, tömött buszon, amiből kilátni nem lehetett még egy utolsó nosztalgiázásra, emlékfeltöltésre sem. Csak a reflex-szerű koreográfia minden magunk mögött hagyott ortodox templom előtt tartotta a kapcsolatot a valósággal: három gyors, szinte idegesnek ható keresztvetés, szigorúan jobbra.

Szabályos példát hoztam, az üresség tökéletes volt, minden feltétel adva volt a világteremtésre, a keret a négy fal, a plafonról lelógó drótok, tátongó űr az ajtó helyén. Aztán lőn világosság és elválasztás is, kint-bent, mi-ők: ajtó. Mindannyian a minimalizmus stílusirányzatának hódolva beszereztünk egy-egy ágyat, ehhez jött még idővel egy asztal, ruhaszárító kötél, rezsó, unokatesóm kézzel készített polca, Szilágyi Domokos és a Take That. Hűtőszekrényünk az ablakpárkány. Minimalizmusunk csak a tárgyakra terjedt ki, pont fordítva, mint manapság: hemzsegett a tér a világmegváltó gondolatoktól, érzelmi hullámzástól, megtanulandó anyagoktól valós és vágyott szerelmektől, álmainknak nem találtunk zárható ajtót, ki-be sétáltak rajta a kóbor kutyák nem minden veszély nélkül. Hogy mit sikerült mindezekből összepakolni egy év múlva, mennyire lehet kitisztítani egy teret, vagy mindig otthagyunk valamit -nem tudom. Az égőt mindenesetre lekapcsoltuk, de ott hagytuk a kapcsolóval együtt.

Egy éve még a Csíki Székely Múzeum időszakos kiállítótermeiben tengettem munkás mindennapjaimat Csontváry Kosztka Tivadar festményeinek bűvöletében, otthonom, a vízcsobogástól hangos hármas terem, a kozmikus nagyságok terme, eszmélésre, borzongásra, meditációra alkalmas terem, kinek-kinek igénye szerint. A 48 kép, amiből max egyet, (Munkácsy festményét) engedtünk az 5 kiállító teremben világot teremtett, ahogyan mi is az újból és újból elmondott történetünkkel, mindig ugyanazzal, mindig mással, magunk számára is. Tudtuk – ahogy beléptünk – hogy egyszer lebontják, amit most felépítünk, belátható időn belül, mérhető koordináták mentén, ahogy ez az 5 terem is mérhető Az almát hámozó öregasszony és Ferenc József között. A halált is tudjuk, mégis nekiveselkedünk az életnek, álmoknak újból és újból, így történhetett, hogy a halhatatlanságot eljátszottuk minden egyes emberrel, csoporttal, a festő adta a
lovat alánk, végtelen vizeken eveztünk négy kiterjesztett hónapon keresztül a páraelszívó készülékek háttérzajában, a színek, tájak, emberi tájak bódulatában.

Ma ágyúdörgésre érkeztem ugyanoda – még utolsó pillanatban – egy kiállítás, egy világ, tudósítás egy világról, ami úgy omlik össze pár napon belül, hogy alig láttam. Nem voltam részese, és mégis részese vagyok, valami közös emlékezete az emberi kilátástalanságnak, reménytelenségnek, rezignációnak. A háborúnak is, akárhányadiknak. Az utolsó teremben már dinnyenagyságúra nő a gombóc a gyomromban, lelkem elkódorog a testemtől, mint valami magára maradt fagyhalál szélén álló katona a harc után a hajnali hóban. Nyertes vagy vesztes (h)arc – ki tudja azt már? A katona a falon tüzet rak, úgy próbálja felmelegíteni a jéggé fagyott végtagjait, az arcát láthatóan már lehetetlen felmelegíteni, örökre belefagyott a vég. Valami melegség kellene ide, gondolom, valami lezárás, megbocsátás, szikra, nem lehet így otthagyni semmit, még háborút sem ilyen reményvesztetten, keselyűkre bízva a takarítást.
És ekkor elődereng a másik tűz, először az égő szigeti várat mardosó lángok kísértetébe keveredett alkonyi izzás mindjárt a katona mögött, majd a még békebeli Keleti pályaudvar mesterséges, mégis megnyugtató világítása, a valóságot elringató, átváltoztató hold fénye a valószerűtlenül rózsaszín athéni égen, csillagok ragyogása, betlehemi elnyugvás. Elhessegetem a gondolatot, hogy az apokaliptikus hatású utolsó kép mögül, ahol a keselyük, az igazi győztesek végzik a takarítást az a Ferenc Jóska sejlik elő gondterhelt homlokával egy papírlap fölé hajolva, kezében a világtörténelem legveszélyesebb tollával, aki…

Amire belépéskor görcsösen vigyáztam, hogy a szellem a palackban maradjon: most kiengedem! Hagyom kísérteni Csontváry szellemét, felkeresem és rámosolygok az ismerős arcokra a négyes teremben, a Magányos cédrust a fiam mutatja meg készségesen, és már nem is tűnik olyan magányosnak! A világ rendje áll vissza, amikor megtalálja nagymamát rögtön a belépés után, Prazsenka nénit, amint a világtörténelem legszelídebb késével almát hámoz és vigyázza, őrzi az életet.

Vannak terek, amiket magunkkal viszünk, még mielőtt átalakulnának, a végesség szomorúsága pedig csak reflexió saját halálunkra. Szétesett, szétszedték, mégis ott van az összes kiállított világ, elhagyott léttér az összes értelmezésével, minden berendezésével, kölcsönhatásaival, hurcoljuk magunkkal további tereinkbe, utunkba esőkbe, reményül a hallhatatlanságra.

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány