Szinkronicitás

Egy Csontváry-kiállítás margójára

Az egyik dolog, amit nagyon szerettem rövid tárlatvezetői létem alatt, hogy más lehettem, mint ami, aki valójában voltam, közben meg a leginkább önmagam. Olyasmit csináltam, ami logikusan nem következett a „szakmai” előéletemből, közben pedig valamit, ami a leginkább passzolt hozzám: emberekkel kapcsolatba kerülni, megosztani információt, (élet)tapasztalatot, gondolatokat ébreszteni, kommunikálni, kontrollálni és spontánnak lenni, igen, egyszerre, gyönyörködtetni és gyönyörködni, stratégiákat alkalmazni, pillanatok alatt váltani, szolgálni és meghatározni, folyamatosan adni és töltődni. Tanárként működni a szó jobbik, emberibb értelmében, nem középiskolás fokon, középiskolásoknak is.

Identitáskeresésem legnagyobb kátyújában, amikor emigráns és őshonos székely egyszerre voltam, már csak emlékeiben tanár, amelyről annak idején azt tanultuk, hogy egy életre szóló hivatás, vagy anya, akitől már számon kérik, hogy mit csinál, de legfőképpen én magam kérem számon, én magam nem bocsátok meg, no meg még egy pár ínyencség is segédtanítótól dinnerlédiségen át aromaterapeutáig – egyszeriben megnevezhető szerepben találom magam, vezető szerepben, tárlatvezetőiben. Fokozódó érdeklődéssel követem, ahogy találgatják, ahogy elhelyeznek, itthon ez még inkább létszükséglet, ezt vonszolom én is kikerülhetetlenül, óvónéninek néznek, tanítónak, pszichopedagógusnak, tanárnak, ez utóbbiaktól jött talán a legnagyobb dicséret: mintha egy szuper magyarórán vettek volna részt! Művészettörténeti végzettségemet meg sem kérdőjelezik, csak messze ne menjünk a témától, szerencsére a terelést ismerem, ez általános bölcsész-jellemző, no meg kelet-európai, nem mintha nem vallanék, ha arra kerül sor, de a varázslat megtörése nem kötelező ilyen színfalak előtt.

92 éves bácsi egy csoportban, tudtommal a legidősebb látogató (egy néni is ugyanezt a kort jelentette, bár nőknél, ki tudja), mindjárt az elején szólnak, hogy nagyothall, figyeljek kiemelkedetten rá. Hamar kiderül, talán a legutolsó akire külön figyelni kellene, felveszem a harmadik hangfekvésemet, mégiscsak jelent valamit a tanári múlt, no meg az anyalét, nincs az a tömeg, amit ne tudnék túlbeszélni, hogy szépen fogalmazzak, hát még ha figyel! A bácsi márpedig figyel, jobban, mint bárki más, egy fiatal alá tolja a székét, azt mondja, neki még lesz ideje ülni, majd feküdni is, szívja minden szavamat, mosolyog, bólogat, a pedagógusokat is így lehetett kiszűrni minden csoportból, nem a koruk mentén, ők tudják a leginkább milyen fontos a visszajelzés, milyen szárnyakat ad, mennyivel jobbak, többek leszünk az elfogadó tekintetektől. A sorstársak és az idősek.

Magácska mostanában végzett, úgy-e, Kolozsváron? Teszi fel mindjárt a kérdést az első adandó alkalommal keményen végigállt egy órás utazás után. Jaj, nem vagyok én olyan fiatal, mondom, no meg művészettörténész sem, de jól esik, hogy ezt gondolta. Hát maga csak olyan huszonéves lehet, mondja, amikor rákérdek mennyinek lát. Lassan a duplája, pontosítok, és elképelem, hogy abból a távolságból ez már nem is bók, hanem egyfajta összemosása a világnak, a szimultaneitás megbomlása a lényeglátás előnyére, ahol már nem az a tét, ami amúgy, a relativitáselmélet egy magas foka, gyakorlatba ültetése, a kapkodós, aggódós világ behelyetesítése valamiféle örök fiatalsággal. Azaz mégiscsak bók, szándék, nem tévedés, az az igazi ódivatú, ami még vagy már nem tolakodó, nem idétlen, hanem mosolyfakasztó, szívet melengető. Valami régi világ éledése egy érthetetlen zárójel után, ahol érdeklődünk a másikról, biztosítjuk őt a közösségünkről, örülünk ha jó lesz tőlünk a napja. Mint a tanárok bólogatása a kamaszbambaság kiegyensúlyozására.
Érzi az összeakaszkodást, folytatja: és maga mennyit ad nekem?
Most nem lehet csalni, érzem, túl összemelegedett a lelkünk, túl nagy volt az összekacsintás még egy finom hazugsághoz is. Az a helyzet, hogy nekem már megmondták, mondom, de tudja mit? Ön 20-al kevesebbnek nézett, én is levonok 20-at. Őszintén, nem lehet több hetvennél!

Ebben maradunk. Végiggurul a kacaja a termen, gomb szemei ragyognak. Majd 40 évem súlytalanná válik, trükkösen levonódik, 20 innen, 20 onnan, minden addigi identitásom felfüggesztődik, színes pillangóként röpködök az ötös teremben az alkonyat fényeiben frissen szabadulva bábomból, és mintha valami hangot is hallanék, mint Csontváry a patika előtt ilyentájt:

Előtted az élet, ráér még leülni.