Az erkölcsi kódexek természetéről

A Föld egy gigantikus oltár, ahol ezerféle eszme, cél, ügy nevében gyúltak ki és lobogtak a „máglyák”, és nem volt egyetlen pillanat sem, amikor kialudtak volna mind a tüzek, percnyi békét hozva e sárteke lakóinak. Ma sincs másképp.

Egy emberöltővel előbb, a rendszerváltozások eufóriájában, rövid ideig, kicsírázott bennünk az a remény, hogy az erőszak ideje lejárt. Hittük, mert legemberibb énünk azt súgta: a birodalmak rendre széthullnak, a fegyverek által szerzett győzelmek ideig-óráig valók. A maradandó, igazi értékek forrása, alapja csakis az értékteremtő munka lehet.
Szeretnénk hinni, hogy a jövő emberének sorsa az alkotó cselekvésben való személyes kibontakozás lesz, amely egészen más morált fog szülni, mint amilyet a hódító mentalitás ragálya, az uralkodhatnék csillapíthatatlan akarása mutat(ott) fel eddig a világon.
Csakhogy...
        Az erkölcs az élet egyféle „párlata”. Amiként az élet, az erkölcs világa is rejtelmekkel teljes, hallatlanul bonyolult. Már a társadalmi ranglétra más-más szintjein élők erkölcsi szokásrendje sem azonos, nem is beszélve a más-más kultúrák millióinak morális világképéről.
Helyénvalóbb és pontosabb is lenne erkölcsökről beszélni, semmint általában az erkölcsről. Szoktak is különböző foglalkozások, hivatások, tevékenységi formák… erkölcséről gondolatokat cserélni. Orvosi etika, munkamorál, katonaetika, politikusi attitűd..., mondjuk, melyekben egyaránt benne foglaltatnak közös és eltérő vonások, normák és törvények.
A legnagyobb eltérés a gyakorolt erkölcs, és a hirdetett morális eszmék, minták között szokott lenni. Az, amit óhajtunk, sohasem azonos azzal, ami van. Mert az, amit élnünk kell, rendszerint a hatalmon lévő, uralkodó (érdek)csoport, osztály, kaszt… kívánalma szerint való. A részérdek érvényesülése az egész helyett – egészként.
A mögöttünk hagyott szocialista etika, például, bizonyos kinyilatkoztatott értékek mentén megfogalmazott, és követendőként hirdetett potenciális magatartásminta rendszere volt. Amelynek - miért tagadnánk? - voltak elfogadható elemei is.
Ez az erkölcsi kódex mégsem nyerhetett polgárjogot. Nem annyira időhiány miatt, hanem főleg azért, mert messze túlhajszolta a kollektivizmus eszméjét, miáltal az egyének jogos érdekeinek, a személyes önkifejezésnek alig-alig nyitott résnyi teret. Ami eleve összeegyeztethetetlen volt az ember természetével.
Most pedig mintha amannak épp az ellenkezője történne, lenne: a magánérdek, a magántulajdon jelentőségének abszolutizálásával, fetisizálásával rendre kilúgozódnak a közösségből a kollektív értékek, érdekek, jogos követelmények érvényesülésének az esélyei. Ami - moraliter – szintén kudarcos, hamarabb vagy később szintúgy csődhöz vezethet.
        Az etikai rendszereknek ebben a vége-nincs játékában, íratlan szabályok és irányelvek „gyűjteményében” az a legnagyobb faramuciság, hogy a csoportkívánalmak rendre úgy állíttatnak be az aktuálisan domináns erők részéről, mintha azok mindenki, az egész társadalom érdekei, óhajai lennének. Az „igehirdetőkről” pedig csak akkor szokott kiderülni, hogy nem éppen makulátlanok, amikor a helyükbe lépők lerántják róluk a leplet, és elvégzik a letűnt struktúra erkölcsi kritikáját.
A história tanúsága szerint az óhajtott révbe érkezések csak ideig-óráig valók, és – más színben és más vezérrel - kezdődik minden újra.
Hihetőleg így fog ez menni - az idők végezetéig.