A Hídverő-díj apropóján*

Tisztelt megjelentek, kedves kuratórium, kedves Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány! Engedjék meg, hogy Markó Béla Bocsáss meg, Ginsberg című – az Élet és Irodalom 2017. augusztus 4-ei számában megjelent – verséből citáljak néhány, önkényesen kiemelt és összerendezett részletet.

„és láttam a többieket is // láttam nemzedékemet, tudom, kik voltak, / és tudom, hogy mivé váltak. // Igen, láttam én is nemzedékem legjobbjait / elgyávulni egy örökkévalónak hitt egyenruhától, / láttam, amint egyre ritkásabb fürtjeiket / átfésülik egyik oldalról a másikra, / és láttam, hogy hányan belehaltak / egy hangyaboly-világ szörnyű magányába. // Igen, nemzedékem legjobbjai voltak azok is, / akik végül életben maradtak, / jól érzik magukat a bolyhos házikabátban, / és ha azt a szót hallják, hogy szabadság, / legelőször a nyári vakációra gondolnak, / hosszan nézegetik a bedekkereket. // Igen, nemzedékem legjobbjai / emlékeznek még arra a versre, amelyben / nemzedékének legjobbjait siratja a költő // Igen, nemzedékem legjobbjaiból miniszterek, / államtitkárok, vezérigazgatók lettek, / és hogy mostani álmaikat valóra váltsák, / meg kellett tagadniuk hajdani álmaikat // Igen, nemzedékem legjobbjai is megtanulták, / hogy az elegáns szolgálati autókban / a jobb oldali hátsó ülés az övék, / és érkezéskor természetesen megvárhatnák, / amíg a gépkocsivezető megkerüli az autót, / és kinyitja nekik az ajtót, // és nekik persze nem lehet megbocsátani, / de megbocsátok én is, mit tehetnék, / az utánunk jövő nemzedékek legjobbjainak, / akik még nem ültek asztalhoz a Gecsemáné kertben, / hanem egymással beszélgetve várnak téged.”

Eddig az idézet. Az idézetben hatszor szerepel a „nemzedékem” szó különböző relációkban, a költeményegészben összesen tizenháromszor. Az engem most laudációval megtisztelő Gálfalvi Györgytől pedig legalább 13x13 hallottam életem során, aggódón, melankolikusan, felzaklatva, örömmel, csodálkozón, kacagásaink közepette, az érzelmi spektrum teljességében. Köztük 2014. kora őszén egy kicsi fürdőváros gőzölgő és párálló medencéjében, egyre beljebb és beljebb az éjszakában, a beszélgetésben. Abban a medencelámpáktól homályos sötétségben olyan nemzedékek legjobbjai és legjobbjai-lehettek-volnájai idéződtek meg, akik – nehezített körülmények között – a Ceausescu-diktatúrában, és önnön fogságukban is – élték az életüket vagy az életük egy részét. Amikor átveszem ezt a díjat, rájuk is gondolok: Cs. Gyimesi Évára, Nagy Máriára, Szilágyi Domokosra, Szőcs Kálmánra, Nagy Kálmánra, a Lászlóffy-fivérekre, Bretter Györgyre, Páll Lajosra, Mózes Attilára – és még sorolhatnám. És a maiakra, akik számomra azt az Erdély-közösséget jelentik, amiben lennem adatott, nemzedékekre való tekintet nélkül: André Ferencre, Láng Zsoltra, Szabó Róbert Csabára, Kovács András Ferencre, Láng Orsolyára, Vida Gáborra, Szilágyi Júliára, Balázs Imre Józsefre, Demény Péterre, Tompa Andreára, Karácsonyi Zsoltra, Balla Zsófiára, Serestély Zalánra, László Noémire, Borbély Andrásra, Fekete Vincére, Lövétei Lázár Lászlóra, Zsigmond Irmára, Horváth Benjire, Szőcs Petrára, Szilágyi Istvánra, Sárkány Tímeára, Sánta Miriámra, Kulcsár Árpádra, Székely Örsre, Kali Ágnesre, Varga László Edgárra, Gyarmati Ágnes Melindára. És jut eszembe Kántor Lajos átszakadt nejlonszatyra 2012-ből. Álltunk a Látó folyóirat szerkesztőségének folyosóján a nívódíjak kiosztását követő koccintáson, amikor a nehéz bronz Batsányi-plakett átszaladt a vékony, elnyűtt szatyron és nagyot koppant a parkettán (a parkettán vagy a járólapon), mint egy fokozhatatlanná nőtt pénzérme, az oldalán is forgott egy keveset. Szervusz, Lajos! Vigyázó szemedet erről a pillanatról le ne vedd, kedves nemzedékem. Manapság nemzedékem és főként az utánam jövő nemzedékek sorsa furcsa játéktérré válik. Ma, akár hiszik, akár nem, kimerítő és minden napi küzdelmet kell folytatnia a hamis illúziókkal való szembenézésért, a szellemi integritásért, a humántudományok hasznosíthatóságáért a pályakezdő nemzedékeknek. Ma nemzedékem jó része borítékolhatóan pályaelhagyóvá is válik középtávon, mert tagjai nem kerülnek be folyóirat-szerkesztőségekbe (létszámstop), egyetemek oktatói közé (létszámstop), könyvkiadókhoz (létszámstop), levéltárakba, múzeumokba, könyvtárakba (létszámstop, létszámstop, létszámstop). Rájuk is gondolok, amikor átveszem a díjjal járó gyűrűt, amit a jobb kezemen – amivel írok – fogok viselni.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket és bizalmukat.

*Elhangzott az alapítvány díjátadó ünnepségén, 2017. október 7-én, a Hídverő-díj átvétele után. Az ünnepségről részletes tudósítást itt olvashat.