Várand

Várni szép. Várni, hogy ideérjen. Önmagával együtt közeledjen. Következzen be az, hogy mi ketten együtt állunk.
De elvárni – …? Hogyan, honnan ’el’, önmagától? Távolodjon a saját késztetéseitől, arrafele, amerre én kényszerítem?
Jobban tudom? Hogy mit kéne tennie? (Van, aki jobban tudja nálam, mit kéne tennem?)

Milyen munkát kéne végeznie. Hogyan kéne gondolkodnia. Kinek lehet a barátja. Miről, mit kellene írnia. Milyen színházat kéne csinálnia. Meddig.
Van, aki elvár magától; és közben nem vár el másoktól. (Maximalista. Majd jól belefárad.)
Van, aki elvár másoktól; de nem vár el magától. (Ezért bosszúsak rá.)
Mit várjunk el a másiktól? Csak amit jó szívvel vállal. Ne azt, hogy a szűkebb vagy a tágabb világ gondjait megoldja. Elég neki a magáé. Meg amit ő a máséból a magáénak tud. Az is sok.
Ki várhat el a másiktól? Aki ismerni véli az ő helyzetét. Aki megérteni akarja. Ezért tenni is kész.
Mit várjunk el a másiktól? Hogy legyen önmaga. Magunktól? Hogy segítsük a másikat ebben.
Várjunk rá, várjunk magunkra.