Mindent és mindent?

Hogyne vetődne fel éppen manapság, egy sok szempontból meglódult világban a kérdés, hogy van-e mit tanulnunk a természettől? A saját gyökereik által helyhez kötött fáktól például. Igaz, nemcsak helyhez köti őket a gyökér, enélkül egyáltalán létfeltételeik szűnnének meg. A gyümölcsre való várakozást, mondhatni a jövőt illetően pedig azt is tudni véli a népi bölcsesség, hogy nem esik messze az alma a fájától, de hogy bizakodásra ad-e ez okot, nehéz lenne egyértelmű választ adni erre a kérdésre, minthogy az is agyonvitatott kérdés, hogy jó-é a vén fa árnyékában pihenni, vagy nem? Legalábbis a nemzedékek közötti megértésre és együttműködésre vonatkozóan...

Ha a saját koronája közvetlen körzetében hullatja el termését, csíraképes magvait valamely termő fa, ott lesz ugye a helye az új növénynek is. Az viszont nem kis részben madarak, varjak s szajkók „közreműködésének” tudható be, hogy például termést hozó diófától távoli helyeken, kertekben, udvarokban is megjelennek a magoncok, a magról kelt egyedek a következő év tavaszán-nyarán. Ha aztán megadatik a szerencse, hogy egy-egy „vállalkozó” kedvű szajkót, azaz mátyásmadarat ténykedése közben figyelhet meg az ember, akkor azt is nyomon követheti, hogy milyen lázas igyekezettel képes ez a csőrében hozott diót a talajba vagy a földön elterülő lombszőnyeg alá elhelyezni (elrejteni?), kedvem volna azt mondani, hogy kézzel-lábbal dolgozik ilyenkor az „illető”, hogy a legmegfelelőbb helyre juttassa a magot, amely kedvező feltételek mellett aztán ki is csírázik, új növény, diócsemete támad belőle, éspedig távol a már termő fától...
Vajon véletlen, vagy ez lenne a világ rendje, hogy éppen a levegőégben szabadon szárnyaló madár viszi a diófa termését máshová, hogy helyét elhagyni képtelen, de szerepét, mondjam azt, küldetését hibátlanul betöltő gyökeres lényekkel, gyümölcsöt s árnyat adó fákkal gyarapítsa az ember környezetét? A varjúról éppenséggel azt tartják, hogy az még a dió nemesítéséhez is „ért”, azaz ehhez járul hozzá végső soron azáltal, hogy a könnyen feltörhető héjú és nagyméretű termést választja ki a maga táplálására, s ilyenek közül kerülnek ki az általa „elültetett” magoncok is...
Egymást feltételezi és egészíti ki a gyökér és szárny, mondhatni jó esetben egyensúly van a természetben, általában a világban. Legalábbis addig, míg az ember önző s avatatlan módon be nem avatkozik a természet, sőt a saját maga dolgaiba. Állandóság és változás, helyben maradás és folytonos helyváltoztatás, nyugalom és mozgás, elmúlás és újjáéledés egymást feltételezve adnak tartalmat az embert környező nagy egésznek, amelyben mindennek jól meghatározott helye és szerepe van.
Ez utóbbiakat, vagyis helyét és szerepét csak az ember túlozza el, illetve nem veszi komolyan. Mintha a bírvágy és telhetetlenség vagy a pénz és üzleti sikeresség például elvakítaná, feljogosítaná netán a mértéktelenségre. Egyszerre akarja látni, hogy véges életében ott az állandóság és a változás, egyszerre esküszik a helyhez kötöttségre és a folytonos helyváltoztatásra, egyszerre akarja magáénak a nyugalmat és a nyugtot nem ismerő keresést, a világ azonnali meghódítását, illetve azt, hogy egybeessen az egyéni, belső törekvése a külső, objektív törvényekkel. Pedig kellene tudnia választani, sőt a választásban élhetné meg igazi szabadságát, s tanúsíthatna felelősséget általában az ember s a világ dolgai iránt, mert kizárt dolog, hogy az emberfia egyszerre s azonnal érhet el s birtokolhat mindent. József Attila éppen a létezés nagy kérdéseit felvető Eszmélet című versében (1934) ezt imigyen fogalmazta meg: „ügyeskedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret.”


Székely Hírmondó, okt. 24./www.hirmondo.ro