70 – 40 – 50

Szülinapi találkozás Salman Rushdie-val

Szeretek a számok bűvöletében forgolódni, ahogy a nyelvében is, bármennyire is csodálkozna ezen drága matektanárnőm, Kati néni. Pedig akkoriban is élveztem, ha éreztem az összefüggéseket, a játékot, csodáltam Barbut, akinek összejött a nagy találkoz(tat)ás a matematika és irodalom között, majd Mérőt, elvégre ő is onnan indul ki, etimológiailag is, mér, mérleg – mint én – méreget, mérlegel, mér eget, földet – ha nagyon Czakó Gáborosra vesszük, úgy-e.

Nem lesz ez valami modellalkat, inkább körte, vagy alma, attól függően, hogy merre forgatjuk, honnan, kiből indulunk ki: Rushdie, becses személyem, Imre. Mindig dőlni fog a mérleg nyelve – valamerre – rendszerint a nagyobb súly, 70 felé, egyensúlyról szó sincs, csak egyensúlyozásról. Ne is legyen, ideje lenne már megszabadulni ettől a kényszeres próbálkozástól, gyerekkorból idehurcolt megfelelési vágytól így, rálépve a 40-re: mindig középen, biztonságosan, karcsún, fiatalon, kétfelé tekintgetve, tartva, megtartva.

Hogy mégis mi az összefüggés a 40. szülinapomon a 70 éves Rushdie, 50 éves férjem és a független India között? Hogyan kerekedett egyenletté, futott össze egy pontba időben és térben, hogy van-e benne ismeretlen, hányad fokú, vagy tényleg minden arra menne vissza, hogy – idézem Kati nénit – Tedd magaddal egyenlővé?

Vannak ezek a „0” pontok, Bermuda háromszögek, ahol összeérnek, néha el is tűnnek a dolgok, nem létező összefüggések világosodnak meg, hirtelen megvan az eredmény, pedig a képletet sem tudtuk, Andi padtársam még maszatol mellettem vele, mert ő mindig bonyolít, és mindig eredményesen: „Miért csináljuk egyszerűen, ha komplikáltan is lehet?” (idézet ugyanonnan) Most viszont kivételesen nem másolok, másoljon, mismásoljon más, puskám sincs, letaperoltak még mielőtt az osztályba, izé Sheldonianba beléptem volna, először, akárcsak ő, Rushdie. Merthogy a puska nagyonis reális, ennyi év után is. Vagy inkább a bomba réme, a fatva, a halálos kiközösítés. Találkozások sora valósul meg, hogy csak a számomra legfontosabbakat említsem: 40-50, 40-70, 50-70, 40-50-70 … Kombináció „en” elemből „ká”-anként. 40-40, 40-40-40. Nem tudom, erre van-e matematikai kifejezés.

Éjfélgyerekké válok, egyetlen nagy orrá, irodalmi aromaterapeutává, szimatolom minden szavát, még az angol humor sem tűnik olyan áthatolhatatlannak ma este. Közös pontból indultunk, a nulladik órából, mindketten érezzük az érzelmek és a történelem illatát, a nazális etika tudományát boncolgatja jégkék szemével, megtermett orrával. Nemrég fogalmaztam meg, és lám, máris itt van, a történelem és a mágia, mint a politika számomra egyetlen elfogadható, élvezhető, élhető formája. Vagyis az irodalom szűrőjén keresztül elérhető narratíva. Amibe szerencsére belefér minden, a finom angol humortól, amivel a mestert bekonferáló hölgy elhelyezi az alanyt, mint a másik helyről jövőt, amiről itt, Oxfordban, bővebben nem beszélünk, csak félrenézve, megbocsájtjuk, de az amerikai szabadságérzetből adódó vakmerő, éles, pontos kijelentések Brexitről, Obamáról, Trumpról egyetlen szabályt követve, a jump-ét. Mert unalmas valóság nincs, ha azt meséljük, sosem untatjuk a fiatalságot, lehet szomorú, reménytelen is, szórakoztató, botrányos, csak unalmas nem. Meséli, hogy egy gyerekkönyvének megjelenése előtt a fián próbálta letesztelni a könyv várható fogadtatását, ekkor figyelmeztette a fiatalember a „jump”-ra, ami nélkül egyszerűen nem lehet elérni az üzenetig, saját fiaimon látom, a legfejlettebb érzékenységgel sem. Ma már. Erre jók a gengszterek, avat be Rushdie a kulisszatitkokba. Trump pedig idióta, aki nem igazán áll olvasó hírében, úgyhogy Rushdie legújabb regényére sem volt még alkalma reagálni. Trump ide vagy oda, a Brexit az egyik legszomorúbb valóság, ami a jelenünk is egyben. Csak halvány vigasz és csakis írókat érint, hogy „ Happyness writes hard.” (Arra a kérésre jött válasz, hogy írói szempontból tényleg izgalmasabb, kifizetődőbb ilyen történelmileg viszontagságos időkben élni?)

Imre mutatta meg nekem az igazi Indiát (Popper Péter és Mircea Eliade után), a sokszínű tekervényeset, sosem egyszerűt, egysíkút, egyszerűsíthetőt. Ő mutatta be nekem Rushdiet, akivel mindjárt szövetséget kötöttem, mint a történelembe belátó, azt első kézből megélő szereplővel, az ilyen pitiáner különbségekre, hogy román-magyar avagy pakisztáni-indiai kérdés kár is az időt fecsérelni. Legutóbb tegnapelőtt szembesültem ezzel, újból, innen tudom, hogy reális. A döbbenet végleges volt, folyamatos is, kifogyhatatlan rácsodálkozás, mágikus megmerítkezés, a humor, fekete is, mint a legbiztosabb jump.

Számomra a világ legtermészetesebb gesztusa, ahogy Imre felemeli a kezét és elkezdődik a párbeszéd, látszólag csak most, egy nem létező, kreált nyelv létjogosultságáról. Hol születik egy nyelv, ki választja ki az egyedit, az egyént a masszából, bólint rá, vagy tapossa sárba egy kézlegyintéssel? Itt most nyelvész és író, a hindusztáni értője és beszélője - ha volna. A koncepció vagy a használat jogosít, a történelem attól van, hogy elmondjuk, vagy hogy megéltük? Nem alkotás amúgy is minden, akárkié is? A válasz megnyugtatóan zavaros, mint India úgy általában, igen, ott van a hindusztáni nyelv, mint a nemzetek megbékélésének, együttélésének szimbóluma, ahol a hindi és az urdu egy üstben összefőtt, mindenki számára fogyasztható disznó és tehénmentes, sőt, vegetáriánus katyvasz. De a valós mumbai nyelv ennél jóval erősebb, reálisabb, az történelem, nem politika, ha már elválasztásokban gondolkodunk, mozaikszóval leírható.
A lehető legreálisabb életérzés, a HUG ME: Hindi, Urdu, Gujarati, Marathi, English. Az igazi sokszínű India, az élő India, az örök India végtelen számú isteneivel, nyelveivel. Isteneinek végtelen számú végtagjaival, 70 évesen, szabadon. Ahogy a rózsaszín pizsamámon írja: HUG ME. Miklós fiam szót fogad, átölel, én is átölelem ma az egész világot, a Sheldonian Theatre kupolája pedig minket. A robbantás elmarad. Kikerekedik a világ.

Nekem 40-re.