Sztárság

Az úgy kezdődött, hogy főállásban irodalomtanár vagyok. Kezdetnek elég rossz, ugye? Nos, nemrég megjelent a Huszonnégy c. új regényem, s egyik cikluskezdő (kilencedikes) diákom megkérdezte: a tanár úr akkor immár sztár? Mielőtt kinyöghettem volna, hogy kikérem magamnak, sztár a fene, a többiek már lehurrogták: ugyan, dehogy! És kifejtették, hogy a sztárság nem egy írónál kezdődik, akinek megjelenik 600 példányban a könyve, s azt sem olvassa senki, hanem sztár például az énekes (neveket soroltak, kapásból elfelejtettem őket), akinek százezren lájkolják az új klipjét, vagy sztár a színész, aki…, stb., stb. Én megköszöntem szépen a fogalommeghatározást (naplóba jelesek özöne került – nem, ez azért túl erős lenne), valamint azt is, hogy engem kegyesen felmentettek a sztárság alól, nem kell viselnem annak keresztjét.

Aztán, ha már szóba került az élő irodalom – a régi magyar irodalom, mint tananyag mellett, ugyebár –, hát puhatolózni kezdtem. Hogy például olvasnak-e kortárs (erdélyi) szerzőket. Nem, jött a válasz. Még nem!, néztem rájuk vészjóslóan, úgy, hogy abból nekik érteni kellett (volna). Ekkor azonban valaki bemondta Dragomán és Potozky nevét, ami egy vidéki iskola kilencedik osztályában nem is olyan rossz arány. Amint kiderült, nem olvasta őket, de hallott róluk, sőt egyszer „majdnem” kézbe is vette már könyveiket. Nem illett rákérdeznem, hogy végül mi akadályozta meg ebben; még így sem olyan rossz, állapítottam meg inkább, mert van esély… És ugye, azt már régóta tudjuk, hogy sosem szabad feladni a… a reménytelenséget!
És akkor provokatív kérdés hangzott el: a tanár úr könyvét ki fogja elolvasni, mit is mondott, mi a címe? Huszonnégy, böktem ki lehangoltan, majd összehúzott szemmel azt sziszegtem, hogy majd ti, különben… Vették a poént (bezzeg az ilyeneket veszik!), az általános derültség közepette bizonytalanul hozzátettem, hogy bármilyen hihetetlen, vannak még, akik kortárs könyveket olvasnak. Láttam rajtuk, nem sikerült meggyőznöm őket. Vérszemet kaptak, egy gyakorlatias fiú afelől kezdett érdeklődni, a könyvért mennyi pénzt kapok, vagyis, hogy ebből meg lehet-e élni? Miért vagyok én tanár?, kérdeztem vissza, majd hozzáfűztem, Erdélyben tudtommal egyetlen „főállású” író sincs, de valószínűleg a magyarországiakat is meg tudnám számolni a két kezemen. De ezzel újra zsákutcába jutottunk, mert hiába beszélnék nekik a könyvterjesztési gondokról és az erdélyi irodalom anyaországi recepciójának hézagairól, mert egyáltalán nem értenék, mert egyáltalán nincs közük hozzá. Nem is beszéltem tehát, lezártam a témát azzal, hogy ne aggódjanak, nem fogom ellenőrizni, kiolvasták-e házi olvasmány gyanánt a regényemet (szemmel láthatóan megkönnyebbültek), aztán mégis egy könnyed fenyegetéssel búcsúztam tőlük (naná, érezniük kell a törődést!): a három év alatt bizony nem ússzák meg, hogy kortárs szerző könyvével találkozzanak, sőt még kortárs szerzővel is fognak, életnagyságban. És nem, nem magamra gondoltam. Akár hiszik, akár nem, van nekem szívem!