A csend sziporkái

Meg kell mondanom, talán a ránk zúduló hírözön hatására, vagy csak egyszerűen, mert menekülni akarok előle, naponta egyre többször és többször kapcsolom ki, esetleg be sem kapcsolom a tévékészüléket. Persze, ehhez tudni kell azt is, hogy évtizedeken át, de főleg addig, amíg meg nem jelentek az okos tévék, vagyis amióta rögzíteni lehet a ki és bekapcsolást, este az utolsó mozdulat a tévé kikapcsolása-, reggel meg az első, a tévé bekapcsolása volt. Rögtön, talán azt is mondhatnám, még ki sem nyíltak a szempillám, sőt, talán már félálomban nyúltam tapogatózva a kapcsoló után.

Aztán történt valami, és egy nap, talán nem is teljesen tudatosan, kikapcsoltam a tévét. Először föl se fogtam, hogy mi történt. Egy idő után, mert el kellett telnie egy kis időnek, úgy tűnt, mintha nem is abban a lakásban lennék, ahol korábban. Valami megváltozott. A lakásban élni kezdtek a tárgyak, élni kezdett a csend. Majd arra figyeltem fel, hogy a lakásban végighullámzik a nyugalom. És bennem is. Jól eső csöndhullámok riadnak bennem, aztán: jó, hogy csend van – nyugtázom. És ezzel már el is jutottam addig, hogy gondolkozom. Megszólítanak a tárgyak, könyvcímek, terítők, vázák, lassan fodrozni kezd a csönd, majd elhal. A nyitott ablakon át madárfütty szólít meg: - Vedd észre, él a kinti világ. Kikönyökölök az ablakba, zöldellő lombok ringanak az ablak alatt, remegnek a nyírfalevelek. És már gyermekkor emlékei törnek rám. A gyermekkori napnyugták megnyugvása és riadalma születik bennem újjá, amikor az éj lassan birtokba vette a tájat, s a lakásban először elülnek, majd felélednek a neszek, megreccsennek a tartógerendák, a padláson hancúrozó egércincogás éled. És van valami hasonlóság ebben a mostani és bennem fészkelő gyermekkori csendben. Neszezni kezd az emberben a megszületésre váró gondolat, amelyet nem hall meg máskor, a rázúduló zajtól. Igen, éledni kezd a gondolkodás lehetősége. Először még továbbra is a csendre és a neszekre figyelek: hányféle csend van? – villan fel bennem. No, lám? Fehér-csend, bánat-csend, fekete- csend, sziporkázó, neszező, rebbenő, fagyott, fagyos csend - villannak a szókapcsolások bennem, és érzem a szavak súlyát is. A fehér csend és fekete bánat csönd közötti különbséget. A feszülő és hömpölygő csend közti különbséget. Ahogy sziporkázik, vagy hullámzik néha a napfény mögött a csend. Csodálatos a nyelvünk, jutok el a következő gondolatig – rejtett, kiismerhetetlen, felfedezésre váró kincsesbánya. Az asszony rám szól: más irányt vált a gondolat. Igen, a gondolat, amely lehet csak az életre, családra szabott, múlt és emlékidéző, de teljesen a nagyvilágra nyitott. És megtorpanok.  Nekem az élethez tényleg szükségem van a nagyvilágból rám zúduló fájdalomra? Nyomorúságra?  Amely, ha nem is öli ki az együttérzést, de elhalványítja a mások iránti törődést? Vajon ez a nagyvilágból ráktörő információ özön kapcsoltatta ki velem öntudatlanul a tévét? Vagy a szépség, a csönd és a nyugalom iránti vágy? Hogy önmaga, csakis önmaga legyen az ember? Kérem, kapcsolják ki a tévét, rádiót néha-néha és látni, hallani fogják milyen a csend. És látni fogják az eget a felhőfoszlányaival. Este a csillagokat. Az éjszaka és a nappal páratlan szépségét. Amelyet ma már szinte tudomást sem veszünk. Az emlékeinket. Lánymosolygású csend ébred majd bennünk.