Dávid Gyula 90. születésnapjára

Az erdélyi magyar irodalomtudomány örökifjú doyenje

Ma még átnézek egy kéziratot, befejezek egy tanulmányt, benézek a kiadóba, s részt veszek egy szerkesztőségi megbeszélésen, sorolta a telefonba Dávid Gyula, s közben érződött a hangján, hogy azon töpreng, kifelejtett-e valamit aznapi halaszthatatlan feladatai közül. Holnap utazom Udvarhelyre, a lányomékhoz, folytatta. Kint, a tanyán megbeszéljük a soron következő teendőket. Menetközben aztán folyamatosan egyeztetünk. Mindig akad valami, amit tisztázni kell. 2001. telét írtuk, s a kolozsvári Polis kiadóhoz került kéziratom Dávid Gyula szerkesztői asztalán landolt.

Dávid Gyula márkanév az erdélyi magyar művelődési életben. Irodalomtörténész. Tankönyvíró. Műfordító. Könyvtárnyi kötet szerkesztője. A Polis kiadó alapítója. Éveken át az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöki tisztét töltötte be. Fiatalon, politikai elítéltként megjárta a kommunista börtönök lélekemésztő poklát, ám emberségét, tisztességét makulátlanul megőrizve került ki belőle. S ez bizony nem semmi ezekben a tudathasadásos időkben, amikor már-már az a trendi, ha egy művészről, tudósról, közéleti személyiségről kiderül, hogy így vagy úgy kiszolgálta az önkényuralmi rendszert gyanútlan embertársai rovására. Szóval igazi élő legenda, s mindezek mellett közvetlen, szerény, szellemes ember, akivel öröm és megtiszteltetés együtt gondolkodni. S aki talán éppen páratlan hivatástudattal végzett rengeteg munkájának, az őt övező általános tiszteletnek, s nem utolsó sorban népes családja szeretetének köszönhetően megmaradt fiatalnak.
Terepjáróval mentünk ki a Dávid-nemzetség szellemi-testi feltöltődését biztosító, Jókai-regényekhez passzoló, tizenhétfalusi tanyájára. Emlékszem, képeslapra illő, decemberi táj fogadott. Hamisítatlan téli csendélet. A tanya tágas, bensőséges hangulatot árasztó terében aztán munkához láttunk. A kanadai magyar irodalomból írt doktori disszertációm tudományos követelmények szerint megírt szövegét kellett minél több leendő olvasó számára hozzáférhetővé szelídíteni, könyvformába önteni. Órákon át mérlegeltünk, tanakodtunk, kerestük a legkézenfekvőbb megoldásokat. Aztán jött a munka dandárja, a „menetközben”. Akkoriban, a 21. század hajnalán a szerző és a szerkesztő a „folyamatos egyeztetést” még telefonon, postai levélben vagy faxon intézte. Dávid Gyula az utóbbit választotta. Mert gyorsabb a levélnél, s a telefonba mondottal ellentétben a leírt szó megmarad. Jöttek is Kolozsvárról méterszámra az általam megadott udvarhelyi címre az ötletekkel, tanácsokkal, kiigazításokkal teleírt széles papírszalagok. Olyan nap is volt, hogy kétszer körbetekerhettem volna velük az íróasztalomat. Persze, ha jutott volna rá időm. Az erdélyi magyar irodalomtudomány doyenje ugyanis olyan pörgő ritmust diktált, hogy a százméteres síkfutás világrekorderének eszeveszett vágtája álmatag téblábolásnak tűnt mellette. Aztán eljött a nagy nap: az utolsó lap aljára értünk. Már csak a borító megtervezése volt hátra. Juharfalevél írógéppel, ahogyan megegyeztünk. Türelmetlenül vártam az eredményt. Dávid Gyula azonban szokásától eltérően napokig nem jelentkezett. Mint később kiderült, nyakába vette a várost, s addig járt-kelt, amíg a kincses város valamelyik régiségkereskedésében rá nem talált az egyetlen, elképzelésének megfelelő írógépre. Annak a fényképe került a juharfalevél mellé a most már kiadásra tényleg készen álló könyvem, a Szavak prérijén borítójára.
Azóta sok víz lefolyt a Küküllőn és a Szamoson. Dávid Gyula augusztus 13-án lesz kilencvenéves. Ám most is ugyanaz a szellemi frissesség, fiatalos lendület és töretlen munkakedv jellemzi, a közösségét szolgáló írástudó alázata és hivatástudata. Isten éltessen, Gyula bácsi! Ki ne fogyj a munkából soha!