Bozgor idők

Hol vagytok régi szép idők? Amikor még a bozgorozás is, mint a csillag ment az égen. Mert tudtuk, hogy másik felett is van egy vöröscsillagos hatalom, és ez ott és akkor, nekünk, akikbe belekötöttek, némi biztonságérzetet adott.
Férfias játékok voltak azok. Nem hatódtunk meg attól, ha valaki odaállt elénk az iskolaudvaron és teli szájjal fújta a bozgort. Hosszú volt az út hazáig, merthogy akkoriban még gyalog jártuk azt az alig tíz perces utat. Nem voltak autóval elénk érkező szülők, sem iskolabuszok. Az óvodába is gyalog mentünk és egyedül.

Megszoktuk, hogy vagyunk mi, akikre a románok időnként rákiáltják, hogy bozgor. Hamar megtanultuk a jelentését is. Nem siránkoztunk, nem panaszkodtunk odahaza, ellenben nagy csatákat vívtunk egymással az iskolaudvaron. Szakadtak az egyenruhák, hempergőztünk, birkóztunk a fűben. Aztán jöttek a rendcsináló tanárok és nagy kiabálás közepette, de szigorú igazságossággal balra, meg jobbra kiosztottak egy-egy pofont, és mindenki ment a dolgára.
Kivéve persze, ha valami hétköznapi pofonosztásnál komolyabb dologról volt szó. Mint például, ha nem vittük be hétfőn reggel a kijelölt eperlevél-mennyiséget, a selyemhernyók etetésére. Vagy, ha az osztályunk két hírhedt verekedője a hecc kedvéért leugrott mondjuk a második emeletről. Mert akkor jött Maier, a vékony, hórihorgas igazgató, akitől mindenki rettegett, aki eléje került. A Maier pofonai egy életre elkísérték a delikvenst. Talán még felnőttként is lucskos, izzadt párnáról ébrednek az akkori rosszcsontok, ha a szekus képű Maier igazgatóról álmodnak valami rémségeset. Egy, pontosabban két pofon nekem is kijutott Maiertől. Kettő, mert egyet ő soha nem adott. Nem voltam az a kategória, aki Megyesiék csíntevéseit követni tudta, akarta volna. A bűnöm abban állt, hétfőn selyemhernyó-levél nélkül állítottam be az iskolába és a derék Maier elcsípett az udvaron. Repültek a pofonok, megismertem, mi a gravitáció. A pofonok utáni földetérés.
Amúgy a bozgorozás hivatalosan nem volt téma, de az együttélés szintjén naponta előkerült, de számunkra inkább csak az iskolaudvaron. De akkoriban ezt még így, a nagyszünetek alatt, lerendeztük, mint valami becsületsértést követő párviadalt. Aztán következő napra már elillant a harag, békésen fociztunk egymással, míg valakinek megint eszébe nem jutott, hogy otthon az apja vagy anyja szidta a magyarokat és sokat emlegette a bozgorok anyukáját. Újabb birkózás, újabb hempergőzés, de csak becsengetésig, amikor sietve leporoltuk magunkat és rohantunk az órára. Késni nem volt szabad, sem románok, sem magyarok miatt.
Hát ezért mondom azt, hogy a rendszerváltásig még a bozgorozás is kiegyensúlyozott volt. Tudtuk, mire számíthatunk és a csúfoló is tudta, hogy nem hagyjuk annyiban. Aztán kilencventől más lett minden. Maier eltűnt a pofonjaival együtt, mi pedig a falusi suliból városi magyar iskolába kerültünk, ahol nem voltak bozgorozók.
Voltak azonban mindenütt másutt. Az újságban, az utcán, a boltban. Rádöbbentünk, hogy kiszabadult a szellem a palackból, a falu békés, zöldgyepes iskolaudvaráról, a mi gyermekkorunkból a tágabb környezetünkbe, a városba és az országba. Persze, lehet mindig is ott volt mindenütt, csak az ötödikes-hatodikos diák még olyan könnyen tekint a maga kicsi világára. Egy-két pofonnal elintézi, megvédi a becsületét, aztán leporolja magát és megyen tovább.
Most azonban, annyi év elteltével, amikor megkérdezik tőled a sürgősségen, hogy a két éves (!) gyermeked miért nem beszél románul; amikor ugyanott olvasod a segítőkész információs táblákat, hogy az ügyeletes orvosok közül ez beszél németül, az olaszul, a másik meg franciául, de senki sem magyarul; amikor a boltban magyarul szólsz a gyermekedhez, mert ugyan hogyan másként, és cserébe legalább négy eladónő szidja a magyarok istenét, persze nem feléd fordulva, csak úgy egymás között; szóval most hiányoznak azok az elcsattant gyermekkori pofonok, az iskolaudvar, ahol egy becsületbeli birkózással mindent le lehetett rendezni.
És menni tovább, egyenes derékkal.