Időnként úgy érzem...

- Lajos! - kiáltott fel a gazda. – Keresik.
- Kicsoda? – kérdezte odafentről a mester.
- Nem tudom.
- Mit akarnak?
- Nem mondták.
- Jöjjön csak le! Beszédünk van magával. – szólt fel az egyik férfi, hivatalos hangon.
A pallér lekászálódott a szarufák közül.
- Jó napot kívánok! – köszönt a két idegennek.
- Jó napot! – köszöntek vissza amazok. – Maga Szilágyi Lajos, H. község, Kossuth L. u., 761. szám alatti lakos?
- Igen, én vagyok. Mit óhajtanak?

- Állambiztonság! – nyomta igazolványát a magasabbik az építésvezető orra alá. – A törvény nevében letartóztatom! Vegye a holmiját, velünk jön! – S már kattant is a bilincs az építőmester csuklóján.
- Mi ez a!?... Mit vétettem!?... – próbált tiltakozni a mester.
- Majd megtudja.
Odább, a földúton egy lefüggönyözött kocsi várakozott. Szó nélkül betuszkolták. Két órával később Szilágyi Lajos egy magánzárkában találta magát.
Rab vagyok, ismerte fel a mester a helyzetét. Hogy kerültem ide, hisz világéletemben törvénytisztelő ember voltam!?...
Napok teltek el, mire közölték vele a vádat: háborús bűnös.
Háborús bűnös!?... Ééén!?... Ez nem lehet!… Ez őrültség! - tiltakozott minden porcikája.
Hivatalból védőt rendeltek mellé.
Háború! - nyilallt belé a gondolat, és nem hagyta többé nyugodni. A Magyar Királyi Honvédség X. század Y. szakasz Z. raj rajparancsnoka, Szilágyi Lajos tizedes gondolatban kezdte felgöngyölíteni az eseményeket:
„(…) Honvédek, a megcsonkított ország újraegyesítéséért, a megalázott nemzet, minden magyar méltóságáért!...” – idézte emlékezetébe az egységparancsnok indulás előtt hozzájuk intézett lelkesítő szózatát.
„A megcsonkított ország újraegyesítéséért!” - ez hatott rá legerősebben. Partiumi, Körös-vidéki lévén arra gondolt, átmennek a határon rendet tenni, visszavenni azt, ami ezer esztendőig a mienk volt. Hogy megint úgy legyen minden, mint régen, mindig is volt. Hisz Erdélyt senki se vitathatja el tőlünk!...

A szerelvény lihegve robogott velük, megállás nélkül. A Kárpátok már rég mögöttük voltak. Ismeretlen tájakon jártak, sose hallott, furcsa nevű állomásokon át haladtak keletnek.
Első állomáshelyükre szombat éjszaka érkeztek. Másnap vasárnap. Tábori mise. Az ökuméne jegyében, hogy mindenkihez szóljon. Felcsendül a zsoltár: „Te benned bíztunk eleitől fogva, (…) Az embereket te meg hagyod halni.(…) Taníts meg azért minket kegyelmesen, Hogy rövid voltát életünknek értsük, És eszességgel magunkat viseljük!...” A szemek bepárásodnak, görcsbe szorulnak a torkok. Imádkozzunk, mondja a pap, és a tábor mély baritonja hittel zengi az Úr Imádságát: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy (…) De szabadíts meg a gonosztól…” A szívek megtelnek hálaadó érzéssel. Egy időre ismét élet költözik az elcsigázott testekbe.

A kisváros, ahol a magyarok ideiglenesen tábort vertek, siralmas képet mutat. Az emberek rongyokban járnak, a gyermekek csont-bőr soványak, sápadtak, arcuk szomorú, erőtlenek.
Az utcán kószáló asszonyok és idős férfiak meg-megállnak, bámulják a honvédeket. Néhányan a kerítések mögül, többen a falak tövéből vizslatják őket. Nyelvüket nem értik, de érzik a katonák fohászos istenkeresését. Tétován keresztet vetnek, kérges kezüket imára kulcsolják, és a maguk nyelvén motyognak. Hálát adnak a Seregek Urának, és segítségét kérik a megpróbáltatások, a mérhetetlen nyomor elviseléséhez.

Szilágyi Lajos rajparancsnok keménykötésű, gyors észjárású, rettenthetetlen legényember volt, akiben csorbítatlanul élt a kötelességérzet és hazaszeretet. Azok közé tartozott, akiknek már a kommunizmus hallatán is lúdbőrözni kezdett a hátuk. Amiről most már nemcsak hírlapi értesülései voltak, hanem személyesen is tapasztalta a totális diktatúra rémségeit.
A kommunizmus, amelynek vírusa Kun Béláék révén - röpke időre - a magyar népet is megtámadta és elborzasztotta, a harci cselekmények számunkra kedvezőtlen alakulásával kezdett ismét veszélyesen felénk közeledni. A Moloch elleni hadviselést Szilágyi Lajos nemcsak becsületbeli kötelességnek tekintette, hanem szívbéli ügyének is.
A frontszolgálat leányálom volt ahhoz képest, amit a partizánok elleni küzdelem jelentett, emlékezett később. A fronton legalább szemből támadt az ellenség. A partizánokkal való összecsapásokban viszont sose tudhattad, mikor honnan csapnak le rád.
Szilágyi kisded csapatával a Brianszki mocsaras erdőkben harcolt a partizánok ellen, halált megvető bátorsággal. A haditudósító egy N-i lapban dicshimnuszt zengett róluk, követendő példaként állítva őket a honvédek elé. A város lakosságát jogos büszkeséggel töltötte el a nem mindennapi hír.

És épp ez volt a baj. Az az újságcikk rántotta Szilágyi Lajost a mélybe. Az ötvenes évek elején valósággal nyüzsögtek az idegen zsoldban álló spiclik az országban, akik – a jól bedresszírozott kutyák szimatával búvárolva a háborús évek sajtótermékeit - rábukkantak az ominózus írásra.
Aki a kommunizmus ellen harcolt, felfogásukban, fasiszta volt. Aki pedig szívből, keményen küzdött a bolsevizmus ellen, az kétszeresen is alávaló gazembernek számított. Ezek után már csak ki kellett emelni a szövegösszefüggésből egy-két sarkosabban fogalmazott gondolatot, máris megvolt az elégséges ok a tetemrehívásra.

Ezért kellett Szilágyinak lekászálódni a tetőről épp akkor, amikor a virágcsokrot kötözte a szarufák csúcsára.
Perének tárgyalására egy határ közeli kisvárosban került sor, ami meglepően hamar véget ért. Ugyanis a védelem szerint az a tény, hogy valaki nem szimpatizált a kommunizmussal, még nem ok arra, hogy pert akasszanak a nyakába. Ilyen alapon perbe foghattak volna egész hadseregeket, Európa jó részét. Viszont ilyesmiért megvádolni egész hadseregeket, merő képtelenség lett volna, hisz a katona bárhol a világon mást se tesz, mint végrehajtja a kapott parancsot. Aki háborúban kötelességet szeg, arra halálos ítélet vár. Szilágyi Lajosnak ez alkalommal szerencséje volt: a spiclik, bírák, titkon, felsültek, a vádlottat pedig szabad lábra helyezték.
- Szilágyi úr, tekintse úgy, mintha mi sem történt volna! Menjen haza nyugodtan, és dolgozzon tovább becsületesen!… – szólt a bíróság elbocsátó üzenete.

A pallérmester először kóstolt bele a rabságba. Most érezte igazán a saját bőrén, milyen is az, amikor az embert megfosztják önállóságától, közönséges tárggyá silányul, amit oda dobnak, ahova akarnak, senkivé alázzák, akitől a hatalom igyekszik mielőbb megszabadulni. De ennek most vége!
Szilágyi kicsit lefogyva, megviselve, ám lélekben felszabadultan érkezett haza.

Ám szűk esztendővel az után, hogy először lefogták, megint érte jött két nyomozó, akik úgy elvitték, mint héja a csirkét. Ezúttal nem a határ közeli kisváros fogdájában találta magát, mint a múltkor, most a fővárosi katonai törvényszék zárkájából sóvárogta tenyérnyi résen az eget.
Kacsó nem tudta mire vélni újbóli őrizetbe vételét. Mit akarhatnak tőlem? Hisz már előző letartóztatásomkor tisztázódott, semmilyen bűncselekmény nem terhel. Tévedés lehet, gondolta. Vagy rosszindulatú vádaskodás? Akármicsoda is, az igazságszolgáltatás tisztázni fogja őt, és szabad lábra helyezik - győzködte magát.
De Szilágyi Lajost ezúttal közel egy évig vizsgálati fogságban tartották.
Mivel a vád Szilágyi első őrizetbe vételekor agyaglábakon állt, a tizedest szabadlábra helyezték. Ismételt letartóztatásához olyan indokot kerestek, amely a semmit a legsúlyosabb bűncselekmények világába röpítette. És az idegen zsoldban álló honi hatalom szolgalelkű ügynökei elég találékonynak bizonyultak a nemtelen feladatra. „Tanúkat” kerestek Szilágyi Lajos „háborús bűnösségét” igazolandó. Egykori csapattársakat hozattak fel az „ügy kivizsgálására”, egyet északi szomszédunktól, egyet pedig a valamikori Tündérkertből.
És az esetet újra tárgyalták. „Magasabb” szinten:
-…Kucsera Sándor tanú, fel tudná-e idézni a csapatnak egy-két halált megvető bátorságról tanúskodó harci tettét? – hangzott a kérdés. - Olyasmire gondolok, mint amiért annak idején a N-i lap kitüntető figyelemben részesítette magukat, erősen megdicsérve a csapatot.
- Arra az esetre tetszik gondolni, a kivilágított ablakkal?
- Arra, éppen arra.
- Miránk, kérem, minden irányból lőttek, a fák közül csakúgy, mint fedezékből.
- A házakból is?
- Onnan is.
- És mit csináltak velük?
- Ki kellett onnan füstölni őket.
- Hogyan?
- Tűzharcban.
- Háborúban ez természetes. Hát civileket nem bántott, nem likvidált a vádlott? – terelte a bíró a párbeszédet abba az irányba, ahova ki kellett lyukadniuk.
- Mind civilben voltak azok, kérem. Nem tudhattuk ki a partizán, ki békés polgár. Csak ha fegyvert találtunk náluk…
Ezzel a vallomással egy tapodtat se haladtak előre az ügy „tisztázásában”. Ezért beszólították a másik tanút.
- Dragomir János, maga is a csapat tagja volt, ugye?
- Az voltam, kérem.
- Hogy emlékszik, mi történt akkor éjszaka, amikor abból a házból tüzet nyitottak magukra?
- Viszonoztuk a tüzet.
- Maga is?
- Mindenki.
- Abban a házban civilek is voltak?
- Voltak, igen.
- Honnan tudták, hogy ki polgár, és?...
- Onnan, hogy azok civilben voltak.
- És a partizánok?
- Hááát… azok is…
- És mi történt? Hogy volt? Mesélje el.
- Láttam, ahogy a vádlott belőtt a háznak az ablakán. Senkit se kímélt.
- A gyermekeket se?
- Azokat se. Senkit.
Szilágyi nem bírta tovább idegekkel. Felugrott a padról, szinte robbant. Csak annyit tudott kinyögni rekedtes hangon: bíró úr!... Hirtelen odaugrott az asztalhoz, felkapta az iratcsomót, és egykori bajtársának a képébe vágta a szétröppenő iratlapokat.
- Nem érdekel, ha felkötnek is, de az igazat mondd, az anyád bitang úristenit!... – ordította magából kikelve. - Mért hazudsz!? Tudod, hogy nem úgy volt. Mellettem voltál!...
Szilágyit a két őr hirtelen megragadta és visszanyomta a vádlottak padjára. Az elnök félbeszakította a tárgyalást.
Másnap, amikor a bírói testület bevonult a terembe, Szilágyi tisztelettudóan bocsánatot kért a bírótól előző napi viselkedéséért. A tárgyalássorozatot tovább folytatták, amelynek folyamán „bebizonyosodott”, hogy Szilágyi Lajos a szovjethatalom és a szovjet emberek iránti gyűlöletből ölt. Nemcsak az ellenség ellen harcolt, hanem civilek, ártatlan gyermekek vérét is kiontotta. Ezért Szilágyi Lajost a tisztelt bíróság halálra ítélte.

A rabot átvezették a siralomházba. A volt tizedes egy néhány négyzetméternyi rideg helyiségnek lett a lakója, közel egy évig. Szörnyű magányát oldandó, bőven volt ideje eltöprengni egész addigi életén. Küszködéseiken az asszonnyal, akivel több gyermeket is szerettek volna, de nem volt hozzá szerencséjük, mert azok vagy holtan születtek, vagy valamilyen titokzatos betegségben rendre elhaláloztak.
Biztos voltam benne, hogy kivégeznek, emlékezett az egykori rab. Olyasmivel gyanúsítottak meg, amiért akkor nem volt kegyelem: a szovjet nép iránti gyűlöletből fakadó emberölés. Fegyvertelen civilek és ártatlan gyermekek legyilkolása…
A siralomházban éjjel-nappal égett a lámpa a fejem fölött.
Sokat imádkoztam, beszélgettem Istennel. Benne volt minden bizodalmam. Azt hiszem, az imádság óvott meg a megőrüléstől: „…Uram, Te maradtál egyedüli reményem. Arra kérlek, Te tégy igazságot ügyemben. Ki tudva tudod, hogy ártatlan vagyok. Hogy mindaz a sok förtelem, amit hamis tanúkkal rám kentek, nem illet engem. Kérlek, ne engedd, hogy a gyalázat felülkerekedjen a Te szent akaratodon.
De ha mégis a Gonosz győzedelmeskedne az Igazság felett, Atyám, én akkor is megnyugszom akaratodban, mert úgy gondolom és hiszem, hogy próbára tettél. Próbára tetted hitemet, mérlegre helyezted gyarlóságaimat.
De bárhogy lesz is, Tetőled nem tántorít el semmi. Mennyei Bíró, Szent Atyám, alázattal kérlek, mutasd fel az Igazságot, mert egyedül ez méltó Hozzád!”

Egy hónap sem telt el az ítélethirdetéstől, amikor egyszer csak viszketni kezdtem. Annyira viszketett egész testem, hogy véresre vakartam magam. Elvittek a börtönorvoshoz, mert azt gondolták, megtetvesedtem, vagy poloskás vagyok, vagy valamilyen bőrbetegség. De nem találtak semmi ilyesmire utaló jelet. Viszont az állapotom annyira romlott, hogy kivittek a rabkórházból, és civil kórházakban vizsgáltak. Végül megállapították, hogy vérrák, amit a lelki sokktól kaptam.

Időközben a védelem fellebbezett, és Szilágyi Lajos ügyét újra tárgyalták - egészen magas szinten. És akkor – talán egy jó szándékú, igazságszerető ember bátor közbelépéseként – a jogszolgáltatásba egy csepp igazságszolgáltatás csöppent. A halálbüntetést egy év két hónap letöltendő börtönbüntetésre enyhítették. Mert kiderült, hogy a terhelő vallomást tevő tanúk nem mondtak igazat. Ami így, persze, nem mondatott ki, de…
Szilágyi Lajosnak mindössze szűk egy hónap letöltendő büntetése maradt, mert az egy év két hónapból a vizsgálatiban meg a siralomházban már letöltött több mint egy esztendőt.
A leukémiás építőmester még bő harminc évet élt.
Szívelégtelenségben hunyt el hetven évesen.
*
A múlt század nyolcvanas éveinek végén Szilágyi Lajos pallérmester fontos postaküldeményt kapott. A hivatalos irat szerint az ötvenes évek elején ellene folytatott pert és a halálos ítéletet a magyar állam semmisnek nyilvánította, őt erkölcsileg és jogilag teljes mértékben rehabilitálta, lehetővé téve, hogy pert indítson egykori vádlói ellen.
Barátai bíztatására, hogy perelje be őket, Szilágyi lemondóan legyintett. Késő! Túlságosan késő! Ki tudja, meddig élek még, a végére tudnék-e járni? A rosszseb ott egye meg őket, ahol vannak – rekesztette be keserűen.

Teljes körű rehabilitációját követően Szilágyi Lajoshoz vendég érkezett. Megjelent portáján egykori bírája, az a nyugalmazott törvényszéki bíró, aki anno dacumál kimondta rá a halálos ítéletet.
Dr. Sárközi Lászlóban régóta érlelődött ennek a látogatásnak a gondolata. Azóta, hogy a tisztulás tétova szelei fújdogálni kezdtek a végóráit élő bolsevizmus nemzetközi sivatagain. Jobb az ilyesmit megelőzni, gondolta, idejében kifogni a vitorlából az erősödő szélfúvásokat...
A jog emberének lelkébe észrevétlen befészkelte magát a félelem. Tartott az esetleges következményektől, hisz senki se tudhatta biztosan, mit hoz a küszöbön álló „szociális felfordulás”.

Cefetül bemocskoltam magam ezzel az ítélettel, gondolta dr. Sárközi. Lehet, hogy nem jobban, mint egyik-másik cégtársam, de új seprű jól seper: úgy elbánhatnak velem, mint rühes kutyával: halálra ítéltem egy embert, aki bűntelen volt.
De hát én csak hivatali kötelességemnek tettem eleget… Nem szívesen tettem, de elnézték volna-e fölötteseim, ha nemet mondok a megbízásra?
Persze a képmutató most azt kérdezhetné, miért nem azt tetted, amit ilyenkor minden tiszta léleknek tennie kell? Ami üdvösségedet is szolgálta volna, és erkölcsileg igazolható?… Ha nemet nem mondhattál is a felkérésre - gondolhatják -, kereshettél volna valamilyen ürügyet, hogy kicsússz a kezükből, mint az angolna.
Azt hiszed, hülyék gyülekezetével volt dolgod? – vitatkozott a bíró képzelt ellenfeleivel. Azt gondolod, nem vették volna észre, hogy ódzkodsz, taktikázol, mert nem értesz egyet, nem vállalsz közösséget velük? De mondd csak, nagy okosom, mi a célravezetőbb: fejjel falnak menni, vagy bizonytalan ideig bolyongni az ismeretlenben, remélve, hogy előbb-utóbb felszáll a köd, és vége szakad a bénító kilátástalanságnak?...
Azt viszont el kell ismernem (legalább magamnak), hogy hamis tanúkat hozatni külhonból, jutalommal kecsegtetni őket, ha azt mondják, amit odafent elvárnak tőlünk, illetve megfenyegetni, hogy könnyen ott végezhetik maguk is, ahol egykori rajparancsnokuk, ha vallomásuk nem egyezik az elvárásokkal, ez bizony gyalázat, aljasság volt a javából. És ott, akkor én testesítettem meg számukra a hatalmat… De eljárhattam volna másképp is? Mivel az utasításokhoz tartottam magam, nem hiszem. Lépésről-lépésre haladva úgy kellett irányítanom az „esemény” rekonstrukcióját, hogy végül eljussunk oda, ahova meg kellett érkezni… Ez volt a megbízásom, a kirótt feladat: az eleve megszabott büntetéshez megfelelő súlyú bűnt kreálni. Ezért hát nem tehettem egyebet, mint hogy kitalációkból hálót szövök, és istenesen belegabalyítom a gyanúsítottat. Aki tulajdonképpen semmi mást nem tett, mint fegyvert fogott az elorzott országrészek visszaszerzéséért. Úgy is mondhatnám, a hazáért kockáztatta az életét. Az, hogy a véres pankráció másképp végződött, végül is, nem rajta múlt.
Hát ennek az embernek vettem el én az életét. Mert ha százszor tagadnám is, mégis csak az az igazság, hogy megfosztottam őt az életétől, hisz akkor még nem tudhattam, hogy később kegyelmet fog kapni…
Mentségemül szolgálna, hogy ebben az egész szörnyűségben én csupán eszköz voltam a hatalom kezében. Engedelmes eszköz, igaz. Megtettem, amit rám sóztak. Mármost az a kérdés, hogy felelősségre vonható-e valaki azért, amit mások eszeltek ki, határoztak el helyette, ő csupán végrehajtotta?... Ez az, ami nyugtalanít… Mondják, hogy aki két rossz közül a kisebbiket választotta, az már a jobbat választotta, feltéve, hogy nincs más lehetősége… Nekem se nyílt kapu, hogy szorult helyzetemben kislisszoljak rajta. Igaz, nem is nagyon kerestem azt a rést, mert eleinte megtiszteltetésnek vettem, hogy egy ilyen kényes ügynek a megoldását rám bízták.
Őszintén szólva, azt kéne mondanom, hogy nemcsak az Isten ítélőszéke előtt sütnék rám a bűnrészesség bélyegét, de még a legkisebb bírói testület bírája is kiköpne a szájából… Mit válaszolnék, ha valaki azt mondaná: Uram, ön nem tartozik a szabadon gondolkozó és cselekvő emberek közé. Ön inkább azoknak a táborát szaporítja, akik tartanak ugyan a fertőzés veszélyétől, de annál jobban szeretnek lubickolni a medence langymeleg vizében, semhogy saját elhatározásukból kiszálljanak a koszos vízből? Bizony igaza lenne.

Ha már így belebonyolódtam a kérdésekbe, szabadjon feltennem a kívülállóknak is néhány kérdést?
Ilyenekre gondolok:
Önök szerint az, ami törvényes, egyszersmind igazságos is?
Mi a véleményük: a törvényesség mindig az igazság(osság) jegyében áll? Nem utópia ez?
Összeegyeztethető-e az igazság(osság) képviselete a törvényes rend feltétlen szolgálatával, ha időnként farkasszemet néznek egymással?
Egyenrangúságról van itt szó, vagy örök alá-fölé rendeltségről? Rendszerint melyik uralja a másikat?
Nem a hatalom az, amely - ritkán kimondva, gyakrabban sugallva - igyekszik érvényesíteni a maga akaratát? Nem a hatalom az, amely szerint: minden, ami az érdekeimet szolgálja, jogos és igazságos; és fordítva: mindaz, ami az én alapvető érdekeimmel ellenkezik, törvénytelen, igazságtalan, jogellenes… - tehát büntetendő.
Bizony nagyon is úgy tűnik, hogy a regnáló hatalom az ember minden fontosabb megnyilvánulását figyeli és minősíti. S hogy a hatalom természetétől (despotikus, demokratikus…) függ, mi minek minősül; mi kerül Iustitia mérlegének egyik, és mi a másik serpenyőjébe. Így lehet valakiből az egyik optikában ugyanazon tettéért fedhetetlen hős, hozsannázott félisten, a másikban pedig bűnhődésre ítélt bűnös, megfeszített áldozat.
Hol keressük hát az igazságot, az országok talpkövét? Nem inkább ott kéne kotorászni, ahol a humánum mécsesét feltűnni, pislákolni véljük? A kompromisszumok között?...

…No, és mi a helyzet Szilágyi Lajossal? - kérdezte magától dr. Sárközi öngyötrő monológjában, mert hát végül is az ő megnyomorított életéről van szó. Arról is eltűnődhetünk - vágta rá gondolatban a nyugalmazott bíró -, de nem most, majd egy másik alkalommal. Mert ez idő szerint engem csak az érdekel, hogy megbocsát-e nekem az az ember, ha elmegyek hozzá, akit annak idején halálra ítéltem? És ha megbocsát, kitisztul-e fölöttem az újonnan érkezett politika ege?
*
Dr. Sárközi László és Szilágyi Lajos, egykori delikvensének kínosan indult párbeszéde a törvényszéki bíró bűnbánó szavaival ért véget:
- Szilágyi úr, bocsásson meg, ha tud. Higgye el, én is szívesebben feküdtem volna akkor betegen a kórházi ágyon, semhogy magát elítéljem. De tudnia kell, nem én döntöttem az ügyében. Én fentről eleve megkaptam az ukázt: „Az ítélet: kötél általi halál…”
- Bíró úr, ami volt, rég volt. Nincs bennem harag, de elfelejteni nem fogom tudni sohasem…
És most elnézést kérek, de ki kell mennem a levegőre. Egy idő óta mintha mázsás súly nyomná a mellem. Az orvos azt mondta: légszomj. Nem tudom, miért van, de időnként úgy érzem, mintha nem kapnék elég levegőt....