Akikért a harang nem szól

Bár úgy tűnt, hogy Cristine Lagardenak, a Nemzetközi Valutaalap vezetőjének az öregekről tett kegyetlen kijelentése nem éri el a világ politikusainak az ingerküszöbét, itt, szép hazánkban egynek talán, mégis. Ugyanis Cristine Lagarde ez év februárjában nem többet és nem kevesebbet állított, mint: „valamit kell tenni az öregekkel, ugyanis túl sokáig élnek, és a nyugdíjak biztosítása katasztrofális kihívást jelent a világgazdaság számára”. Így!

Az igazság persze az, hogy nem tudjuk, mire gondolhatott Lagarde, amikor kijelentette, hogy valamit tenni kell, mégis, az eddigi tapasztalatunk alapján, sejtjük. S talán nem is tévedünk sokat, hogyha feltételezzük, nem a saját majdani nyugdíjának a csökkentésére gondolt. S még csak nem is a világ gazdagjainál, az úgynevezett 1%-nál felhalmozott vagyon nyugdíjalappá nyilvánítására... Kijelentése nem múlt el visszhangtalanul. Megszólalt a FMI vezető közgazdásza is, Jose Vinals, aki továbbgörgette a lejtőre kapott követ, s kijelentette: az öregedés finanszírozása olyan terhet jelent a fejlett államok számára, ami elviselhetetlen. A három évvel meghosszabodott életkor rögtön 25%-al növeli a nyugdíjak fenntarthatósági költségeit. Most nem térek ki a javasolt, vagy gondolt megoldásokra, hogy hány éves kortól kellene majd nyugdíjba menni, viszont addig is, amíg a nemzetközi vizekre eveznénk, nem kell messzire menni megoldásokért. Itt van számunkra példaként Sánta Ferenc Sokan voltunk című tragikus novellája, amelyben leírja, hogy a háromszéki székely falvakban még a múlt században is „divat volt” a kivonulás az életből, vagyis, hogy az öregek, hogy a sok éhes szájból kevesebb legyen, amikor eljött az ideje, vagyis tavasz fele, vagy már a tél elején, kivonultak a „büdös barlanghoz” meghalni. Ott a barlang bejárata előtt kupacba rakták a kis holmijukat, imádkoztak, és bementek. Persze nemzetközi példák is vannak, éppen Lagarde honfitársa Simone Beauvoire írta meg az öregségről szóló csodálatos könyvében ezeket. „A felnőtt ember egyik-másik társadalomban saját jövőjét is megszabja, amikor az öregek sorsáról dönt”- írja. Vázlatosan összefoglalva a következőket állapítja meg. (…) A társadalmi fejlődés különböző fokán álló népek: földrajzi, gazdasági helyzetüktől, kultúrájuktól, hagyományaiktól függően viszonyulnak az öregekhez. Azoknál a primitív népeknél, ahol az öregeknek nem voltak átadható hagyományaik, kialakult kultikus szokásaik, hiányzott még a vallás kezdetleges formája, a sámánizmus és a mágia is, az öregeket általában kiközösítették, vagy halálra ítélték. A kopik, krik, a kró indiánok és a dél-afrikai busmanok kitelepítették – tehát halálra ítélték – véneiket. Az Észak Szibériában élő, halászattal foglalkozó csúkcsok, akik gyakori élelmiszerhiánnyal küszködtek, megölték az aggokat. Mindez az öregek beleegyezésével történt, a halálra ítélt tiszteletére celebrált ünnepségen.
Köztudott az angmagssaliki eszkimóknál az öregek öngyilkossága is.”
Ennyit a nemzetközi példákról. Hazai vizekre evezve viszont úgy néz ki, hogy az egyszerű, de a javakat előállító munkásokért, s a nyugdíjasokért nálunk sem szól a harang. De hát lassan ezt is megszokjuk.