A szellem eleganciája

Gálfalvi Zsolt laudációja

Gálfalvi Zsoltnak a Kriterion Könyvkiadónál 1988-ban megjelent, Prospero szigetén című könyve „színházi jegyzeteket” tartalmaz, ahogy a belső címoldalon, gondolom, maga a szerző megjelöli. Én ma ezeknek az írásoknak a nagyobb részét inkább esszének vagy tanulmánynak nevezném, de azt hiszem, a műfaji besorolás jól mutatja a számos fontos tisztséget tisztességgel betöltött Gálfalvi Zsolt mérsékletét. Ilyennek ismertem meg réges-régen, és így ismerem ma is: ritkán beszél magáról, és soha nem dicsekszik azzal, amit tett vagy írt élete folyamán. Érteni vélem ennek a lélektanát: inkább nevezzük jegyzetnek az esszét, inkább tekintsük kevesebbnek a többet, mint fordítva.

Vagy csak azt hiszem, hogy értem őt, és valójában mégsem? Meglehet, arról van szó, hogy Gálfalvi Zsoltnak nem a holnapi maradandóság, nem a könyvtári kartotékokba való minél előkelőbb besorolás volt a fontos, hanem egy másfajta előkelőség: az ízlés és ítélet eleganciája. Nem a holnapnak hivalkodó magamutogatás, hanem a mának szóló példa. Nem a reflektorfényt kunyeráló exhibicionizmus, hanem a magabiztos szerénység. Amikor először találkoztunk, a hetvenes évek legelején még alig hagytuk magunk mögött a nyers proletár indulatoknak, traktoristák és darukezelők indulóinak korát, de ő akkor is valamiféle arbiter elegantiae volt. Nemcsak irodalmi ítéleteiben, hanem mindennapjaiban is. Öltönyben és nyakkendőben harminc- vagy negyvenévesen is, akárcsak ma nyolcvanöt évesen, és ez egyfajta távolságtartást is biztosított neki olyan időkben, amikor bizony sokan tévesztettek utat, és sokakat szédített el a hatalom mámora. De ami nyilván ennél is fontosabb volt számára: az a belső tartás. És az írásait mindig jellemző figyelem és fegyelem. Erre a laudációra készülve belelapoztam ismét Gálfalvi Zsolt könyveibe, és meg kell mondanom, morális mércéje évtizedek múltán is érvényes. Önmegtartóztatása pedig mindenképpen követendő lenne. Nem véletlen, azt hiszem, hogy említett könyvének címében Prosperót emlegeti, és nemcsak azért, mert színházról van szó, hanem mert, ahogy a bevezető esszében mondja, „A bölcs, a tapasztalt, a minden emberit megértő Prospero többre, másra képes: érzékenységével, tudásával, gondolatainak és érzelmeinek erejével, a kimondással, a formába öntéssel feloldani segít a lélek csomóit, humanizálja a létet. A vihar sokrétű metaforikus jelentése az epilógusban teljesedik ki. A teremtésben megfáradt, a múló idővel szembesülő Prospero itt nevezi meg a színházművészet hatásának, értelmének nélkülözhetetlen közegét, amikor a közönséget hívja szövetségesül: »...jertek a varázst a ti Varázstokkal megoldani«.” Igen, ez a Prospero-értelmezés Gálfalvi Zsolt ars poeticája is, csakhogy be kell helyettesíteni a nevet, hiszen róla is elmondhatjuk. „A bölcs, a tapasztalt, a minden emberit megértő Gálfalvi Zsolt”, aki „feloldani segít a lélek csomóit”. Számomra nem kétséges, hogy jelentős erdélyi teljesítményt díjaz ma az Erdély Irodalmáért Alapítvány, és nem véletlenül hangsúlyozom, hogy erdélyi személyiségről, erdélyi életműről van szó. Ugyanis amit Gálfalvi Zsolt letett az asztalra, azzal természetesen az egész magyar kultúrát gyarapította, viszont ugyanakkor az ő esetében aztán igazán nem csak földrajzi koordináta, hogy Erdélyben született. Akkor is erdélyi volt, amikor Bukarestben élt. Azt a hagyományt folytatja, miszerint errefelé a jelentős értelmiségiek sohasem tettek különbséget élet és mű között, és természetes módon mindig azt a feladatot vállalták, amely a legfontosabb volt abban a pillanatban közösségüknek. Így gondolkozott Kós Károly generációja annak idején, Trianon után, amikor egy közösség sorsa múlott azon, hogy alkotó értelmiségiek hajlandók-e kilépni a könyvtárszobából és megszólalni az agórán. Aztán később így gondolta ezt Gálfalvi Zsolt nemzedéke is, Domokos Gézától Sütő Andrásig fiatalon vállalták a közéleti szerepet abban a korban, amikor ennek hatalmas erkölcsi és politikai kockázatai is voltak. Volt, aki kiállta a próbát, volt, aki nem. Gálfalvi Zsolt azok közé tartozik, akik bármilyen tisztségbe kerültek, nem a túlélést, nem is a beilleszkedést tűzték ki célul, hanem közösségük hasznára cselekedtek. Láttam, tapasztaltam. Például amikor Ion Lăncrănjan magyargyűlölő szennyirata elleni közös tiltakozásunkat 1982-ben ő vitte el Bukarestbe, és neki volt gondja arra, hogy ne a szemétkosárba kerüljön, hanem minél rövidebb úton eljusson Nicolae Ceaușescu kezébe.
Azt is be kell vallanom, hogy tartozásom van Gálfalvi Zsolttal szemben, és fogalmam sincs, mikor fogom leróni ezt az adósságot. Mondhatnám azt is, hogy tartozásunk van mindannyiunknak, de az utóbbi időben próbálok leszokni a többes szám első személyről, és nem akarok mások nevében beszélni. Viszont az az igazság, hogy tényleg tartozunk neki, nem egy életmű-díjjal, hanem sokkal többel. Olyasmivel, amit jóval nehezebb teljesíteni. Gálfalvi Zsolt ugyanis nemcsak intézmény-működtető, hanem intézményalapító ember is. Neki köszönhető, hogy 1989 után létrejött a Romániai Magyar Írók PEN Clubja, és csak ő a megmondhatója, milyen nehéz vitákkal, micsoda kitartó küzdelemmel érte el, hogy a Román Írók PEN Clubja mellett önállónak ismerte el a Nemzetközi PEN az erdélyi magyar írókat. Az ő felkérésére titkára voltam ennek a szervezetnek, tudom, mennyit házalt az elnök, hogy eljussunk a nemzetközi PEN értekezleteire, és hogy például Barcelonában egy nemzetközi kongresszuson elmondhassuk az álláspontunkat a nyelvi jogokról a kilencvenes években. Mennyi mindent tudott már akkor a katalánokról is Gálfalvi Zsolt, élvezettel hallgattam, miközben végigkalauzolt engem Barcelonán. Ha jobban belegondolok, amolyan rendkívüli és meghatalmazott nagykövete volt ő az erdélyi magyar irodalomnak. A tartozásom, a tartozásunk pedig az, hogy egy ideje már Gálfalvi Zsolt elkeseredve próbál megyőzni minket, hogy tovább kellene vinnünk, amit ő elkezdett a PEN Clubban. Mert lám, A Hét is elhalt, miután kikerült a kezéből, tehetném hozzá. Nem sáfárkodtunk jól ezekkel az intézményekkel, Zsolt, tudom, hogy nyomják a lelkedet, magamat figyelmeztetem most, magunkat, többes számban mégis, hogy adósságunk van veled szemben. Folytatnunk kellene a munkádat! Meg aztán talán azt sem köszöntük meg igazán, hogy amikor nem sikerült a parlamentben elnököt kinevezni a Román Televízió Igazgató Tanácsának élére, amelynek tagja voltál, jó ideig te vezetted a közszolgálati televíziót korelnökként. Régi idők, múló pillanatai egy alakuló – és azóta omladozó – demokráciának! Ízlelgetem a szót: korelnök. Ilyen sincs már sehol. Nos, sem azelőtt, sem azután nem volt olyan megbízható elnöke a román televíziónak. Nem én mondom, románok mondták többen is. De nekünk is mondani kellene, hiszen akkor jött létre például a Román Televízió Marosvásárhelyi Területi Stúdiója, magyar és román szerkesztőséggel. Politikai egyezségünk volt róla, de Gálfalvi Zsolt nélkül biztos, hogy nem tudtuk volna érvényesíteni a megállapodást.
Úgy vélem, azzal ünnepelhetjük őt, és általában nemzedékének legjobbjait is, ha odafigyelünk Prospero szavaira: „jertek a varázst a ti Varázstokkal megoldani.” Ha tovább tudjuk vinni, amit ők elkezdtek, meg tudjuk oldani a „Varázst”, mert a legnehezebb időkben is megőrizhetjük emberi és írói integritásunkat. Erdély olyan mint Prospero szigete, tele bűbájjal, alakoskodással, itt bizony szükség van erre a varázsoldó képességre, ezt neked is folytatni kell, Zsolt, többek közt azzal is, hogy elegánsan, de félreérthetetlenül számonkéred tőlünk ezután is a feladatot, és nem hagyod, hogy megfeledkezzünk róla. Mert itt továbbra is nagy-nagy szükség van a Prosperókra, akik nem futamodnak meg a saját szigetükről.


Elhangzott Székelyudvarhelyen, 2018. október 6-án, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díjátadó ünnepségén. Gálfalvi Zsolt Életmű-díjban részesült.