Kozma Mária EMIA-díjához

A laudáció elhangzott 2018. október 6-án, Székelyudvarhelyen, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó ünnepségén

Kozma Mária azon kevés kortárs szerzők egyike, akit nagyon korán, tizenéves koromban, mindent faló olvasóként fedeztem fel magamnak. A történelmi témájú könyvek bolondja voltam, így akadt kezembe az Idővallató, valamint Az ember bolond természete. Igaz, édesanyám azt mondta, ezek tán még nem neked való könyvek, fiam, de én még azért is elolvastam őket. Kozma Máriáról akkor még nem tudtam semmit, vélhetően azt sem, hogy kortárs szerző, de e két könyv után megjegyeztem magamnak. És jól emlékszem, néhány évvel később, amikor keresztapám ballagásom alkalmával megkérdezte, milyen ajándékot vegyek néked, (s mivel éppen irodalomról csevegtünk, nyilvánvaló volt, hogy csakis könyv jöhet szóba), azt mondtam, hogy egy Kozma Mária-kötetet. Így lettem birtokosa 1995-ben a korábbi évben megjelent kétkötetes regényének, A jóság síró vágyának.

És teltek az évek, s hogy, hogy nem, magam is alkotóvá cseperedtem, s megismerkedtem személyesen is Kozma Máriával. Ő volt az első író, akitől dedikációt kaptam, ekkor kóstoltam bele, milyen az: egy kortárs szerző társaságát élvezni. Ami megfogott: hogy semmilyen kivagyiságot, rátartiságot nem tapasztaltam, könnyed volt, természetes és szerény. Aztán teltek az évek, kortárs írók jöttek és mentek, de Kozma Mária sorsát, vagyis inkább könyveit továbbra is nyomon követtem. Ő közben a Hargita Megyei Könyvtártól átigazolt a Pallas-Akadémia Kiadó szerkesztőségébe, így nemsokára első kéziratom gondozójaként is kapcsolatba kerültem vele.

Láttam alkotásainak erejét, és láttam alkotói magányát is. Paradoxon, de úgy tűnt, Kozma Mária úgy körülvette magát könyvekkel (szerzőként, szerkesztőként), hogy az embereknek szinte nem is maradt hely…

Első kötete, a Festett káposztalepke című elbeszéléskötet 1970-ben jelent meg a híres Forrás-sorozatban, elvileg tehát a harmadik Forrás-nemzedék tagjai közé sorolhatjuk őt, pályája azonban eléggé egyedi és különutas, így a nemzedéki jelleg a munkásságában kevéssé mérvadó. Leginkább valamiféle jól belakott, gondosan megmunkált szigetként lehetne jellemezni őt, illetve azt, amit írásaival képvisel.

„Az alkotás kisétáltatja az embert a hétköznapokból”, mondja Kozma Mária egy 2017-ben adott interjúban. Ugyanebben a beszélgetésben így idézi fel írói indulásának egyik bájos mozzanatát: „Volt olyan befutott férfiíró, aki kedves jóindulattal figyelmeztetett, hogy az írás, különösen a próza: férfimunka”. Tehát ezzel a – nevezzük divatos szóval – hendikeppel kellett megküzdenie pályája során. Hogy szívesebben látták múzsaként, mint szerzőként. Ő azonban konokul – most akkor mondjunk nőies konokságot? – írta könyveit, több mint húsz prózakötet szerzője, fontos és izgalmas könyveké. Írásait egyszerre jellemzi érzékenység, lényeglátás, ugyanakkor nagy történelmi tablók és sodró lendületű elbeszélések alkotója is, aki jól ötvözi a klasszikus magyar prózaírás hagyományait a narratológiai értelemben modern megoldásokkal (gondoljunk csak legutóbbi, A Fehér-patak útja című interaktív regényére).

A Kozma Máriával való reveláció-szerű találkozásaim később is folytatódtak, már gyermekeinek mesét olvasó apaként fedeztem fel a 2000-es évek második felében, hogy a szerzőnek gyermekirodalmi alkotásai is vannak, nagy élvezettel olvastuk a Csillala mestert és a Marcika-meséket.

És, ha már a meglepetéseknél, illetve az újabb alkotói ének felvillantásánál tartunk, tanulmányokat is írt a könyvek életéről, illetve művelődéstörténeti tárcákat is közölt, például 2014-ben a marosvásárhelyi könyvvásáron meglepetten vettem kézbe Írd le, hogy megmaradjon. Szemelgetés az írás és a könyv történetéből c. kötetét.

Elmondható tehát, hogy Kozma Mária sokfelé tájékozódó, gazdag érdeklődési körű munkásságot bontakoztatott ki az elmúlt közel ötven esztendőben. Hetven évesen már némiképp visszahúzódott a sűrűjéből, a kiadói munka dandárját is másra hagyta, ugyanakkor meggyőződésem – életerejét, kitartását látva –, hogy alkotóként fog még egy-két további meglepetéssel szolgálni. Ehhez jó egészséget kívánok néki, az EMIA-díjhoz pedig gratulálok!