Laudáció Varga Gáborról

Elhangzott 2018. október 6-án, Székelyudvarhelyen, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó ünnepségén, Varga Gábor EMIA-díjának átadásakor.

Nagyon kell igyekeznem, mondatnám fegyelmeznem magam, nehogy a tőlem megszokottnál is személyesebb legyek, hiszen tudom, a laudáció nem a laudátorról szól, de vannak helyzetek, amikor képtelenség a tárgyilagosság álcája mögé rejtőzni. Nem lehet távolságot tartani, amikor nincs távolság. Amikor nincs távolság a megszólaló és aközött, akiről vagy amiről beszél. Ha körülnézek ebben a teremben, négyen is vannak, akiket a közvetlenül utánam jövő korosztályból az irodalmi prérin való első hátrapillantásomtól kezdve nagyon közel éreztem magamhoz.

Koruk szerint való sorrendben: Lőrincz György, Bogdán László, Varga Gábor és Markó Béla: időben inkább többé, mint kevésbé félévszázada legközvetlenebb barátaim és bajtársaim közé tartoznak. Varga Gábor nem is olyan régen, a múlt század hatvanas éveiben kezdte küldeni címemre az Ifjúmunkás szerkesztőségébe beszámolóit a temesvári magyar egyetemisták gondjairól, s kapcsolatunk akkor sem szakadt meg, amikor 1971-ben kutatómérnöki státusba kinevezve jóideig egy nagyváradi üzem udvarának seprését és felmosását kapta szolgálati feladatként. De mert a munka megkeresi azt, aki elvégzi, Varga Gábor is a helyére került.: az intézetben megbecsült kutatóként és nemzetközileg bejegyzett találmányok szerzőjeként, Nagyvárad szellemi életében az Ady Endre Irodalmi Kör szervezőjeként, az irodalmi folyóiratokban ígéretes fiatal íróként ismerték meg a nevét. Tábornokok című drámáját az Igaz Szó közölte, a darab egy felvonását az Igaz Szó matinék keretében visszhangos sikerrel mutatták be a Színművészeti Intézet növendékei: Keresztes Sándor, Tatai Sándor és Meleg Vilmos fellépésével. Tanúja voltam és tanúja akarok lenni: az Ady Endre Irodalmi Kör körül pezsgett a levegő, a kör alkotói egyre nagyobb teret kaptak nemcsak az Igaz Szó, hanem más folyóiratok hasábjain is, a köri gyűlések hangulata vonzotta a közönséget, mert hétről hétre péntek esténként - a Gaál Gábor Körhöz hasonlóan - a viták során lényeges kérdések is szóba kerültek. A Kántor-Láng irodalomtörténet köri bemutatóján négyszáz példány fogyott el a könyvből, Balogh Edgár és Domokos Géza a Kriterion képviseletében zsúfolt teremben találkozott az olvasókkal.
A kör körüli forgatag nyilván nem kerülte el a belügyi szervek figyelmét...Varga Gábor megfigyelési dossziéja hat vaskos kötetet tesz ki. Őt magát többször is kihallgatták és házkutatták. Előfordult, hogy a kör jó néhány tagjával együtt vitték el lakásából. Abból a lakásból, amely a város egyik szellemi központjának számított a határon innen és túl. Engedtessék meg nekem annyi személyesség, hogy jelezzem: amint erről Kacagásaink című kötetemben beszámoltam, a hetvenes évektől kezdődően a Szekuritáté Bihar Megyei és Maros Megyei felügyelősége között szerény személyünket illetően igen élénk volt a kapcsolat. Nincs itt helye az idevágó átiratok és táviratok ismertetésének, de amint ez a 2008-bn kézhezkapott iratainkból kiderült, nemegyszer fényképezkedtünk ingyen és bérmentve együtt. Ha Varga Gábor kéziratot küldött az Iga Szónak, arról a marosvásárhelyi Szekuritáté hamarabb értesült, mint a szerkesztőség, s a szövegről azonnal szakvélemény kértek szakértőknek titulált „forrásaiktól” („sursa” – így nevezték beszervezett embereiket).
Varga Gábornak csaknem tucatnyi kötete jelent meg. Kilenc drámája közül hármat bemutattak, a Tábornokokat nyolcvanszor játszották Nagyváradon, de Varga Gábort, az írót már a rendszerváltás előtt háttérbe szorította a folyamatosan közügyekben hadakozó Varga Gábor markáns portréje, s a közügyi cselekvés belülről fakadó kényszere a rendszerváltás napjaiban , majd az ezt követő időszakban minden energiáját lekötötte. Évekig az RMDSZ tisztségviselőjeként, majd tizenegy éven keresztül lényegében ugyancsak közösségi megbízatásból az Állami Találmányi és Védjegyhivatal vezérigazgatójaként családjától távol Bukarestben dolgozott megfeszítetten s csoda, hogy energiája maradt a folyamatos jelenlétre szellemi életünkben. Publicisztikája, naplójegyzetei, úti beszámolói alapos történelmi tájékozottságról tanúskodtak, a személyes hangvétel, a nem tolakodó, de céltudatos tárulkozás során Varga Gábor írói vénája jelenséget és lényeget egybemarkolva érvényesült. Ezeket az írásokat olvasva az volt az érzésem, hogy nem Varga Gábor közeledik az irodalomhoz, hanem az irodalmat közelíti - sohasem tolakodva – sajátos írói egyéniségéhez.
A prózaíró és drámákat szerző Varga Gábor puritán eszközeiben első írásaitól kezdve mindig olyan témát választott, ami a bőrünkön, sőt a bőrünk alatt éget. Legutóbb megjelent drámája - (Az el nem hangzott szó. Szomorú családi krónika 21 képben, Látó, 2018. 8-9,) alapvetően dokumentum-dráma, függetlenül attól, hogy a szerző hőseit személyazonossági igazolvánnyal látná (vagy látnánk) el. Nem az a lényeg, hogy ezek az események megtörténtek-e, hanem az, hogy megtörténhettek volna, sőt nagy valószínűséggel meg is történtek, nem egyszer, nem százszor, hanem számtalan formában, de lényegük szerint ugyanúgy. A helyzetek, a mondatok pontosak. Talán túlságosan is azok: annyira szikárak, annyira egyértelműek, hogy csupaszoknak tűnnek. De vannak viszonyok, melyeket csak lényegükre leegyszerűsítve a maguk csupaszságában lehet félreérthetetlenül értelmezni. Szívszorító a szöveg, de olvasva talán túlságosan is talajmentinek tűnhet. Rendezőkre és színészekre van szükség, hogy ezt a szöveget látomássá emeljék. Őszintén kívánom, hogy a szerző megtalálja azt a színházat, azt a rendezőt, azokat a színészeket, akik ezt a látomást megteremtik.
Kedves barátom, bajtársam, pajtásom, hozzámöregedett hetvenkedő Varga Gábor! Egymás életének tanúi voltunk, számomra óriási elégtétel, hogy ilyen barátaim voltak és vannak. Adjon erőt a tapasztalat: többet kibírunk, mint amennyire taksáltunk magunkat.