„Elég legyen az olvasásból!”

A meseolvasás rejtelmei

(A tárcaírás olyan, mint ez a klasszikus vicc: „Angliában utazik három tudós a vonaton. Kinéznek az ablakon, és látják, hogy a vasút mellett juhok legelnek. Így szól a fizikus: Levonhatjuk a következtetést, hogy Angliában a juhok feketék. A matematikus: Levonhatjuk a következtetést, hogy Angliában tizenöt juh fekete. A filozófus: Levonhatjuk a következtetést, hogy Angliában tizenöt juh egyik fele feketének látszott.”)

Írásomhoz a címet Claire Gratias és Sylvie Serprix: 2012-ben megjelent szellemesen szórakoztató, tanulságos meseregényének magyarra átültetett változatától kölcsönöztem (fordítók: Albert Homonnai Emőke és Bakcsi Botond. Csíkszereda, Gutenberg Könyvkiadó, 2018). A mese úgy kezdődik, hogy Horaciónak megtiltják az olvasást a szülei… Ám minden jó, ha jó a vége, itt a vége fuss el véle, csapjon meg az ostor vége. A fordítók nyelvi leleménye, hogy a mese főhőse, Horació nem patkány, mint az eredetiben, hanem a magyar nyelvű olvasók számára kedvesebbnek tűnő tájnyelvi pocok.
Állatmeséinkben nemigen társulnak a patkány alakjához szeretetre méltó becézések, olyanfélék, mint egérke, róka koma stb. Jogos az ellenérzés iránta, mert a házi patkány rossz híre réges-régi. Amolyan kabbalaállatnak hozták Európába Közel-Keletről a keresztes háborúból hazatérő lovagok. A kezdetben egzotikus ölebként dédelgetett állatka kevés idő alatt hallatlan sebességgel elszaporodott és a ragályos pestist terjesztette. A 13. század végére Európa minden kikötőjében és a nagyobb városok házaiban pincétől padlásig mindenhová befészkelte magát, s úgy ötszáz év múlva a helyét lassan átvette a nálánál is szívósabb, veszélyesebb vándorpatkány, ami emberi segítség nélkül, kirajzással érkezett Európába. Erdélyben közismerten híres patkányos mese az erdélyi szászok történelmi regéje, a hamelni patkányfogó legendája, miszerint 1284 júniusában a patkányok elárasztották Hameln városát. Jött egy idegen, aki bizonyos bér fejében elvállalta, hogy megszabadítja a várost a patkányoktól. Fújni kezdte a furulyáját, mire a patkányok mindenünnen összefutottak és az idegen a folyóba vezette őket. A város azonban nem volt hajlandó megadni neki a fizetséget, erre ő újra a furulyaszóhoz folyamodott, de most százharminc gyereket vezetett vele egy barlangba, ahol valamennyien eltűntek. Később Erdélyben bukkantak fel újra, ők az erdélyi szászok ősei. A patkány védelmében el kell mondanom, mennyire tisztelik őt más népek. A kínai horoszkóp eredetlegendája szerint Buddha egyszer összehívta az állatokat, hogy mindeniknek ajándékozzon egy évet, és az állatok mindegyike választhasson az ő tulajdonságaiból. Csak tizenkettő érkezett meg, elsőnek a patkány, megkapta az első évet és választotta az intelligenciát. Egy másik legenda azt meséli, hogy volt egyszer egy szegény remete, aki az erdőben egy síró kislányt talált. Megsajnálta és hazavitte. Jött azonban a démon, aki azt mondta, hogyha a szegény ember nem ad neki tizenkét igazgyöngyöt, akkor elviszi a lánykát. Meghallotta ezt a patkány, és gyorsan hozta is segítségnek a bivalyt, tigrist, nyulat, kígyót, lovat, kecskét, majmot, kakast, kutyát és disznót (a kínai horoszkóp állatai), amik mind hoztak a szájukban egy-egy igazgyöngyöt. Összesen tehát tizenegy gyöngyszem gyűlt össze. Ám egynek híja volt, mert a démon tizenkettőt követelt. A patkány hiába kérte a többi állatot, azok nem akartak segíteni. Meghallotta ezt s megszánta őket a sárkány, aki elhozta az utolsó gyöngyöt, s a démon így nem tudta elvinni a kislányt. Buddha ezért mind a tizenkét gyöngyhozónak ajándékozott egy-egy évet, és saját tulajdonságait is szétosztotta. A patkány kapta az intelligenciát és a bőséget a jó cselekedetéért és önzetlen segítőkészségéért. Japánban trónon ül a gazdagság istene mellett, Szibériában is a bőség jelképe. József Attilánál viszont „Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, / a meg nem gondolt gondolat, / belezabál, amit kifőztünk, / s emberből emberbe szalad...” (A költő hasztalan vonít).
Itt már csap az ostor vége! Gondtalan gyerekkor és felhőtlen fiatalság – minden szülő ezt kívánja a gyerekének. Ezt leegyszerűsítve aztán a gyereket nem az életre tanítják, hanem az élettől védik, és ráadásul később érzelmi zsarolás tárgya lehet a szülők részéről, ami így kezdődik: mi mindent megtettünk érted, de te… A kérdés persze az, hogy mikor, hogyan, milyen útravalóval kezdődjön az a felnőttkor, ami testi, lelki, szellemi hármasnak a harmonikus egysége. Hol kell ma ezt tanulni, példaképeket megismerni: óvodában, iskolában, családban? Meséből, rajzfilmből? Nyilván mindenütt kellene, ám a család is sokszor csak egy zilált, alkalmi „összeállás”. Ma igencsak általános korkép Karinthy Frigyes híres csipkelődése második házasságában: „A maga gyereke és az én gyerekem veri a mi gyerekünket.” Na, de ez az élet! Nem elkerülni kell, hanem megoldani, magyarázni. A mese évszázadok óta óriási segítség ebben. Tömeges jelenség ma az is, hogy rengeteg „éretlen” felnőtt a szüleinél lakik, eltartatja magát, esetleg van elég diplomája, de nincs elég kedve dolgozni, vagy teszi ezt önző kényelemből. A „fészeklakónak” nevelt gyermek (a szociológia és lélektan már társadalmi rétegként nevezi meg őket) felnőtt léte kérdőjelezhető meg, akkor is, ha diplomás, és már nem is olvas gyermekmesét, sőt lenézi azt, mint valami gügyeséget, amiből ő kinőtt. Pedig a viselkedése éppen, hogy gyermeteg, legfőképp abban, hogy tulajdonképpen fél az önállóságtól. Vajon milyen meséken nőtt föl?! Talán önző felelősséghárítás az oka ellentétüknek, a családról teljesen leszakadt szinglik életmódjának. Vajon milyen meséken nőttek föl?! Házasságra csak testileg alkalmas felnőttek gyermekeit nemegyszer a nagyszülők nevelik, vagy fizetett alkalmazottak, ismét mások, mint valami szabaduló-művészek, maguk hordják-viszik folyamatos, zsúfolt programban különórákra, foglalkozásokra a nyűgként hányódó óvodást, kisiskolást, mert érzelmileg alapjában nem is tudnak mit kezdeni vele. Vajon milyen meséken nőttek föl?! Eltöprenghetünk egy pillanatra Thorwald Dethlefsen kortárs német pszichológus iróniáján: „Világunk rendkívül fejlett játékokkal ellátott óvodává változott.” Csakhogy ebben az állandósult óvodában – teszem hozzá – hiányoznak a valódi élet érzelmi kihívásai. Ám megfelelő lámpással megtaláljuk az óvodából kinőtt igazi felnőtteket is. Ők a „kisdedóvók” – a társadalom valódi oszlopai. Vajon milyen meséken nőttek föl?! Merthogy életük részének tekintik, hogy fiatalabbak, mint a szüleik, de idősebbek, mint a gyerekeik… akiknek vajon milyen meséket olvasnak?!
Könyvesboltjainkban egyre-másra találkozhatunk a világirodalom klasszikus meséinek átírt változataival, amikből gyermeklélek-védő, de amúgy amatőr, ostoba szerzők kiirtották a „borzalmakat”. Mintha Exupery nem azért találkozna a kis herceggel, mert repülőgép-szerencsétlenség érte… Szó sem lehet az olyan szomorúságokról, mint a Három árva sír magában-féle történet (amúgy a népköltészetben közismert ballada és Gyulai Pál verse), vagy Andersen A kis gyufaárus című meséje, ami szintén az árvaság, a gyász históriája. Való igaz, sokan emlékeznek felnőttként ezekre a mesékre úgy, hogy szorongást okoztak, akár rémálmot is gyermekkorukban. Ám ezért nem a mesék hibásak, hanem azok a felnőttek, akik gyerekeiket egyedül hagyták a magyarázat nélküli történettel, s talán egy sietős jó éjt-puszival „becsukták a könyvet”. Az elmulasztott magyarázat pedig olyan egyszerű, szavak sem kellenek hozzá: átölelni a gyereket, jelezni neki, hogy nincs egyedül, biztonságban van, ám a világban sok minden megeshet. Daniel Goleman pszichológus (1995-ben megjelent Érzelmi intelligencia című tanulmányával új tudományágat teremtett), Társas intelligencia című könyvében a következőket írja: „Az egyes gyerekektől és életkortól függően még az enyhe félelem is túlzott lehet. A régi Walt Disney-klasszikus a Bambi, amelyben egy őzgida mamája hal meg, akkoriban sok gyereknek okozott traumát… A társas agy jól tud tanulni a példák utánzása révén – így például egy szülőtől, aki higgadtan figyeli azt, ami egyébként rémületesnek tűnik. Amikor az unokám a filmnek egy különösen ijesztő pillanatához ér, s a mamájától ilyen megnyugtató szavakat hall, hogy minden jóra fordul, vagy szavak nélkül jut el hozzá ez az üzenet, miközben az apja ölében ül és érzi, hogy vele van, biztonságban tudja kezelni az érzéseit, s ezt a készségét majd viszontagságosabb időkben is bevetheti. Az ehhez hasonló, gyermekkorban elsajátított leckék az egész életre kihatással lesznek, nem csupán a társas világban elfoglalt hely, hanem azon képesség tekintetében is, amellyel eligazodunk a felnőttkori szeretet örvényeiben. A szeretet pedig ugyancsak tartós biológiai nyomot hagy az agyon.”
Az életet tehát nemcsak elviselni, hanem tanulni s tanítani is lehet és kell, de nem szabad kirekeszteni, házon kívül hagyni, vagy meghamisítani semmiféle szülői jóindulattal vagy önkénnyel. A Bambi írója Salten is a nagy tanítók közé tartozik, s bár a hazátlanság, nemzeti árvaság gyötrelmes bugyraiban élte le az életét, volt ereje erről így fogalmazni a gyerekeknek: „a pillangók vándorló virágok”. Bambi! Kisgyermekes, gondos szülőknek máris gúnyos ajakbiggyesztést látok az arcán: az ő gyerekük nem néz „ilyen” rajzfilmet, tiltott a találkozásuk minden agresszióval, halállal, gyásszal, szomorúsággal, nem is olvasnak nekik megrázó történeteket, mindezt azért, hogy boldog és felhőtlen gyerekkoruk lehessen. Úgy sejtem, megengedett a két bulldózer békés találkozása az építőtelepen, vagy a viccesre átírt, semmitmondóvá vált Piroska és a farkas. Bambi sorsában minden benne van, amit az életről tudni érdemes. Az álságos „kisdedóvók” ezzel ma sem értenek egyet. A mese megjelenésekor szemére vetették az írónak, hogy gyermekszomorító, könnyfacsaróan érzelmes, ráadásul még az osztrák vadászegylet tagjai is tiltakoztak a vadászok negatív ábrázolása ellen... A könyvet 1928-ban fordították angolra, és Thomas Mann ajánlotta Walt Disney figyelmébe. Disney a regényt mintegy öt évig alakítgatta saját ízlése szerinti rajzfilmmé, amit 1942-ben mutattak be. Sajnos az írójának most sem hozott igazi hírnevet, 1933-ban ugyanis már nem tudta elviselni az őt ért támadásokat, a sok ellenérzést meséje iránt, eladta a szerzői jogát, így a rajzfilm óriási sikeréből sem szellemi, sem anyagi haszna nem származott. Egyes szövegértelmezők azt állítják, hogy a könyv világa sokkal sötétebb, mint a Walt Disney-filmé, a gyereklélek „védelmében” az utóbbit kell választani. Úgy vélem, ez nem igaz. A gyerekek és a felnőttek számára is a mindenkori filmlátvány, harsány háttérzene, sűrített, feszes történet sokkal hátborzongatóbb lehet, mint az olvasott szöveg. A látvány megkaparintja, bekebelezi a lelket: nem hagy lélegzetvételnyi időt sem a gondolkodásra, sem arra, hogy a néző saját maga szemszögéből értelmezze, vagyis különbséget tegyen saját világa és a film között, és magára hagyatva gyakran társául szegődik a félelem, ha senki nem vigasztalja, hogy amit lát, azzal nem muszáj azonosulni, de mindig igyekezni kell megérteni. Bambi népe, az őzek kiszolgáltatottak a vadászok kénye-kedvének, folyamatos üldöztetésnek, életveszélynek, árvaságnak, gyásznak vannak kitéve. Mentsük meg ezektől az érzésektől a gyermeki lelket!? S aztán majd nem tudunk mit mondani, ha a nagypapa, nagyanya meghal. Csak valami hazugságot, hogy elment, elaludt… Az ostor vége pedig odacsap: a gyerek szorong, ha az anyja egy órácskára elmegy, hiszen nagyanya is elment és azóta sem tért vissza, fél elaludni is, hiszen lehet, hogy nem ébred fel. Az emberi élet nap mint nap változásokkal szembesít. Mi történik, ha az addigi élethelyzetekben begyakorolt szabályok váratlanul csődöt mondanak?! Ha a tanult őrző-védő bezárkózás szabálya már nem jelent jó megoldást? Nyilvánvalóan sem a szorongás, sem a különállás nem segít, kreatív merészségre van szükség. Az érzelmi intelligencia, az okos jóság és megértő szeretet „szabálytalansága” szinte mindennapi támaszunk ebben. Hol lehet ezt tanulni? Legjobb fogódzó persze gyermekkorban a szülői, tanítói életpélda, de lehetnek mintaképek a mesehősök is… mint a bujdosásra kényszerített legkisebb királyfi. Mert az istálló sarkában tengődő gebe lovacskát valójában nem a parázsevés, hanem a királyfi választása teszi táltos paripává.
Nem pedagógia-ellenességem, csak sarkított töprengésem szól arról, vajon egyáltalán kell-e mese a modern sikergyermek „születéséhez”. A sikergyermek jó képességű és szorgalmas. Az iskolában kiváló teljesítményt nyújt minden tantárgyból, egyszóval: mintha rászabták volna a tananyagot, minden nap bizonyítja, hogy a tanterv is siker, nem csak ő. Eközben büszke szülei és tanárai észre sem veszik, hogy nem a kíváncsiság és a tehetség sarkallja, hanem a teljesítménykényszer, mint ahogyan a szülőket és a tanárokat is. Telnek az évek és majd felnőtt napjait is „sikeres” rutin tölti ki: jó munkaerő, fegyelmezetten teljesítő alkalmazott, szigorú főnök, aki délutánonként fittnesz-terembe jár… senki sem érti, miért lesz belőle mégis depressziós, megkeseredett, mindeközben megfelelési kényszer gyötri, egyre nehezebben tud eleget tenni a tőle elvárt szerepeknek... és akkor lassan bekúszik életébe az a kudarcérzés, amit nem tud kezelni, mert nem is képes felismerni annak jelentős vagy jelentéktelen voltát.
A sikergyermek-történet nagy általánosságban nem az a modell, amibe belefér a boldog gyermekkor. A helyzet fonáksága, hogy leginkább azok a szülők fosztják meg gyermeküket ettől, akik minden „rossz érzéstől” óvják, minden jót meg akarnak adni neki. Úgy gondolják, azzal kényeztethetik leginkább, ha megmentik a kudarcoktól és sikergyermeket kreálnak belőle. Ja, igen! Akire panaszkodni kell, az nem sikergyermek. Megdöbbentő, de legalábbis elgondolkoztató, hogy miközben a kisgyermek ösztönös életerővel – hol jól, hol rosszul, de – megpróbálja kezelni saját kudarcait, szülei az észérvek foglyaként nemegyszer képtelenek ezt belátni. Jöhetne a mese menedékként! Gyorsan emlékezzünk itt is a helyzet fonákságára: „Elég legyen az olvasásból!” Olykor nem is lehet tudni, ki van kényszerhelyzetben: inkább a szülő, vagy inkább a gyerek. Miközben a gyermek szabadságáról beszélünk, mind aközben a határokat, a versenyszellemet kényszerítjük rá, hajszoljuk, hogy mindenhol jól teljesítsen. Visszatérő kérdésem és töprengésem tárgya, hogy hol marad a boldog gyermekkor: a szabad mozgás öröme, a szaladgálás csak úgy összevissza az edző síp- és vezényszava nélkül, amikor az igazi szabadság éppen az, hogy akkor állok meg, amikor akarok, amikor elfáradtam, senki nem kéri számon a szusszanásnyi időt, de ez amúgy ritkán fordul elő, mert mozgásban tart, visz tovább a csapatszellem. Környezetemben bánatosan tapasztalom, hogy egyre ritkább a gyermekzsivaj és „bandázás” a tömbházak közötti tenyérnyi zöldövezetben, a gyerekeknek alig jut terük és idejük az élet dolgainak komoly megbeszélésére a felnőttek figyelő tekintete nélkül… Akinek ezekből jut, annak boldog a gyermekkora. Elképzelhető, hogy nem sikergyermek, de valószínű, hogy több a sikerélménye. Vajon elmarad-e esténként a titkos olvasás villanyoltás után? Ismeretes, hogy híres-neves alkotók vallomásaiban ez szinte mindig felbukkan értékes lázadásként, de érdekes olvasás-lélektani szempont lehetne annak tanulmányozása is, miért ragad meg jobban az emlékezetben a titokban olvasott könyv, mint a kötelező-ajánlott házi olvasmány?! Van egy közismert anekdota, ami a mindenkori sikergyermekre vonatkoztatható. Egy fiatalember egyszer Wellington hercegtől valamilyen hivatalba való kinevezését kérte. A herceg hosszan és kedvesen elbeszélgetett vele, majd így szólt: – Kérését, sajnos, nem teljesíthetem. A fiatalember felháborodott: – De hát minden kérdésére tudtam válaszolni! – Ez igaz – mondta a herceg –, a baj csak az, hogy Ön többet tanult, mint amit értelmi képessége és tehetsége megengedett volna.
Az embereket régtől foglalkoztatja, miért van az, hogy egyesek kreatívabbak másoknál – most elsősorban nem a művészekre gondolok, hanem azokra, akik mindig készek egy probléma megoldásában ötletelni és önzetlenül segítséget nyújtani. Bebizonyosodott, hogy a kiválasztott gyerekek elitiskolái csak kevés tudóst, de sok magányos átlagfelnőttet neveltek, akik aztán igencsak fogyatékos érzelmi intelligenciával téblábolnak mindennapjaikban. Másfelől viszont nagy általánosságban a pedagógia valamilyen tanügyi receptre készíti a felnőtté válás ízetlen kotyvalékát, s mint bármilyen recept, ez hol használ, hol árt, hol semleges. Merthogy maga a kreativitás fő jellemzője szerint éppen hogy szembemegy mindenféle recepttel. Valljuk be, hogy a pedagógusoknak örök idők óta nehézséget okoznak az önállóan gondolkodó, okos gyerekek. Ők azok, akiket jó szóval, vagy eréllyel „kell” fegyelmezni, ösztökélni beolvadásra, egy szó mint száz, olyanokká tenni, mint az átlag. Dr. Fodor László A kreatív személyiség című tanulmányában (2007) így fogalmaz erről: „A növendékektől rendszerint azt várják el, hogy megtanulják az ismereteket, a fogalmakat, a pontos definíciókat, az algoritmusokat, az egyetlen lehetséges helyes válaszokat. Nagyon erős, régi hagyományokban gyökerező konok hajlandóságot találunk iskoláinkban arra, hogy elsődlegesen a konformista magatartású és konvencionális gondolkodású, az úgynevezett szófogadó, a rutinfeladatokat engedelmesen elvégző, norma- és tekintélytisztelő, az olvasottakat, illetve a megtanult leckéket egzakt módon felidéző tanulók részesüljenek előnyben vagy jutalomban (még a fontos vizsgákon is). A pedagógusok gyakorta nem veszik jó néven a hagyományostól eltérő innovatív feleleteket, az eredeti megoldásokat vagy az intuíción alapuló válaszokat. Ez nyilván azzal a következménnyel jár, hogy egyrészt a kreativitás fontos összetevői nem nyernek fejlődést előidéző ösztönzést, másrészt pedig, hogy a mindenáron kisarjadzni kívánkozó kreatív vonások nem nyernek megerősítést, s nem rögzülnek a tanuló személyiségében.” Az oktatási rendszer tehát átlagossá, alkalmazkodóvá, adott modellekben gondolkodóvá változtatja a tanulók nagy hányadát. Többen is vizsgálták, hogy melyek azok a legfőbb személyiségvonások, amelyek az alkotó személyiséget jellemzik. A kutatók szerint ezek a következők: változásra törekvés, merészség, fegyelmezetlenségre való hajlam, nyitottság az új elképzelések iránt, nonkonformizmus, a tekintély megkérdőjelezése, gyors, rugalmas reagálás az új helyzetekre, probléma-megoldási képesség. Egy problémát persze meg lehet oldani tanult szabályok követésének alapján is, de az alkotó megoldás lényege abban rejlik, hogy sokféle módozatot ismerjünk fel, hogy gondolkodásunk eközben többirányú és nem szokványos, újszerű választásra is nyitott legyen. Míg az átlagos intelligencia a tanult megoldást nyújtó gondolkodáson alapul, addig a kreativitás a különböző irányokba elágazó, a fogalmak között társító, összekötő és több megoldást nyújtó gondolkodásra épül. A mindennapi élethelyzetek a rutint, a megszokottat részesítik előnyben, az így elért (átlag)siker is könnyebben mérhető és díjazható, mert – nem eredeti ugyan, de – megfelel az éppen aznapi elvárásoknak.
Elég legyen az írásból! – figyelmeztetem magamat. Az írásból inkább, minthogy elég legyen az olvasásból! Mindig kapóra jön idézni azt, amit mások írtak, én csak olvastam. Most Oscar Wilde A Boldog Herceg történetéből: „Egy oszlop tetején, magasan a város fölött állt a Boldog Herceg szobra. Tetőtől talpig arany borította vékony, finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubin piroslott a kardja markolatán. A fecske átsuhant a folyó felett […] Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz, és benézett. A kisfiú lázasan köhögött az ágyban, anyját pedig a fáradtságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony gyűszűje mellé a nagy rubint. Aztán gyengéden körülrepülte az ágyat, és szárnyával legyezgette a kisfiú homlokát. – Aranylemezkékkel vagyok borítva – mondta a Herceg –, fejtsd le rólam levelenként, és add a szegényeimnek; az élők azt képzelik, hogy az arany boldogságot hoz rájuk. A fecske lecsipegette hát az aranylevélkéket, egyiket a másik után, míg a Boldog Herceg tetőtől talpig kopott nem lett és szürke. És az aranylevélkéket, egyiket a másik után, mind a szegényeknek vitte, és a gyermekek arca kipirosodott tőle; nevetésük, játszadozásuk felverte az utcát. […] Ahogy elhaladtak az oszlop mellett, a polgármester feltekintett a szoborra. – Uramisten! De ütött-kopott ez a Boldog Herceg! – mondta. – Ütött-kopott, de még mennyire! – harsogták a városi tanácsosok, akik mindig egyetértettek a polgármesterrel; és odamentek a szoborhoz, hogy megnézzék közelebbről. – Kiesett a rubin a kardjából, a szeme eltűnt, és aranyos külsejét is elvesztette – szólt a polgármester –, hiszen koldusabb már a koldusnál! – Koldusabb már a koldusnál! – ismételték a tanácsosok. – És itt meg éppenséggel egy halott madár hever a lábánál! – folytatta a polgármester. – Csakugyan legfőbb ideje rendeletet hoznunk arról, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk. És a városi írnok följegyezte a javaslatot. Így aztán lebontották a Boldog Herceg szobrát. – Mivelhogy nem szép, nem is hasznos többé – jelentette ki a művészetek egyetemi professzora.”