Összekötni

Dávid Gyula munkásságáról

1997-ben, több, mint húsz éve készítettem Dávid Gyulával először interjút Tamási Áron száz éves születésnapja alkalmával, egy székelyudvarhelyi diáklap, az Ébredés számára. Most, amikor Dávid Gyula kilencven éves, és egyre közelebb áll Tamási Áron egykori száz évéhez, hirtelen azt érzem, az időtartamok megfoghatóbbá válnak, és talán azt is, ahogyan az egyes korszakok összekapcsolódnak. Hiszen éppen erről van szó: hogy nem maguktól kapcsolódnak össze tehát, hanem vannak olyan emberek, akik összekapcsolják, összekötik a dolgokat, korszakokat, embereket. Hálózatkutatók kedves példája, hogy kézfogások követése révén mennyire messzire juthatunk el térben és időben saját otthonos világunktól. De nem csak kézfogások, hanem könyvek, vagy közösen és külön-külön megtapasztalt helyszínek is elvezethetik egymáshoz az embereket. Dávid Gyula életműve embereket összekötő könyvekben, embereket összehozó helyszínek létesítésében is mérhető.

A szerkesztő rejtőzködő lény: akkor végzi tökéletesen a munkáját, ha nem is látszik ki a szöveg mögül. Hogyha a könyv, amelyen dolgozott, olyan, mintha magától, szükségszerűen alakult volna olyanná, amilyen. Mintha nem is lehetne másféle. Aki kicsit is jártas a könyvkiadásban, tudja, hogy mennyi munka van abban, hogy egy könyv elolvasása zavartalan élmény lehessen: munka van abban, hogy ne látsszék a munka, hogy el legyen bontva az állványzat, mire az épület kívül-belül készen áll. Dávid Gyula diszkrét, tapintatos jelenlétéhez talált a könyvszerkesztői szerep: a reflektorfény jellemző módon a szerzőkre hullott, miközben a szerkesztő-könyvkiadó éppen azon dolgozott, hogy a találkozás szerző és olvasó között létrejöhessen. Élő szerzőkre ez ugyanúgy érvényes, ahogy a klasszikusokra. Az, hogy ma Tamási Áron, Reményik Sándor, Bánffy Miklós és sok más erdélyi magyar író művei igényes életműkiadásokban is hozzáférhetőek bárki számára, Dávid Gyula szerkesztői munkája nélkül nem jöhetett volna létre a ma ismert változatokban. Tőle tudom, hogy idén a kilencven éves születésnap mellett egy másik kerek évfordulót is számon tarthatunk: Dávid Gyula könyvszerkesztői munkálkodásának ötvenedik évfordulóját. Ez a pálya 1950-ben indult az Állami Kiadónál, amelyik hamarosan Állami Irodalmi és Művészeti Könyvkiadóvá alakult. 1953-tól az egyetemi-irodalomtörténészi pálya lehetősége, majd egyébfajta többéves, kényszerű távollét szakította meg a történet alakulását. 1970-től viszont, a Kriterion Könyvkiadó megalakulásától kezdve, majd a Polis Kiadó rendszerváltás utáni elindítását követően Dávid Gyula újabb és újabb könyvek kiadásra való előkészítésében vett részt, szerkesztői munkája mindmáig folyamatos.
Álljunk meg egy pillanatra a „kényszerű távollét” eufemizmusánál. Politikai fogollyá lenni Dávid Gyula számára azt is jelentette, hogy utólag ezt az 1956-tal szorosan összefüggő személyes történetet más, hasonló történetek összegyűjtésével folytatta és kerekítette le. Itt sem a magánelbeszélések kerültek előtérbe, hanem az összetalálkoztatott történetek: 2006-ban létrejött egy adattár az 1956 utáni romániai politikai elítéltek életrajzi adataiból, majd tíz évvel később egy Magyarországon publikált tematikus esszékötet, amelyik 1956 odaát kevésbé ismert erdélyi következményeit foglalja össze. Mintha a könyvszerkesztési gyakorlatból és az alkatból egyaránt következő diszkrét jelenlét ezekre a teljesítményekre és megközelítésekre is jellemző volna. Nem a túlzásokat keresem ebben a méltatásban, de mégsem tudom elhessegetni magamtól a gondolatot: politikai elítéltként Dávid Gyula sok tekintetben szabadabb tudott maradni az ötvenes-hatvanas évek Romániájában, mint sokan azok közül, akik „odakint”, szabadlábon léteztek. Ezt a szabadságot az elfogulatlanságból, a panaszkodások kerüléséből, a következetes és kitartó, hosszú távra tervező munka alapállásából vezetem le természetesen mindamellett, ami Dávid Gyula 1956-tal kapcsolatos írásaiból amúgy is érzékelhető.
Az irodalomtörténész Dávid Gyula munkásságának központjában egyébként olyan korszakok állnak (a tizenkilencedik század, illetve a két világháború közötti időszak irodalma), amikor a művészeteknek és ezen belül az irodalomnak is kiemelt, önmagán túlmutató szerepe volt. Petőfiről, Tolnai Lajosról, Reményik Sándorról vagy román-magyar irodalmi kapcsolatokról gondolkodni azt jelenti, hogy az irodalom társadalmi beágyazottságára is figyelni kell. 1956 is ilyen pillanata a közép-európai népek történetének: a kultúra túlmutat önmagán, pozitív értelemben is, hiszen felszabadít, és negatív következményeiben is, hiszen be is börtönözhetnek érte. Minden többletjelentőségre tesz szert, mindennek súlya lesz, és néha talán épp ezért problémás beszélni róla, meg kell találni az elmondhatóság nyelvi anyagát.
2018-ban a Polis Kiadónál jelent meg az Elődök nyomában – kortársak közelében című kötet. Műfajjelölő alcímében első helyen szerepel az „előadások” kifejezés, az előadás pedig alapvetően a szóbeliség műfaja, így elevenebb tud lenni annál, ami írásbeli. Az, amiről az előadás szól, nem kis mértékben a szóbeliség ereje révén válik megfoghatóvá, konkréttá, jelenlévővé. Az előadás ugyanakkor a sűrítés, összefoglalás műfaja is. A tárgyról meglévő tudásanyag kiválogatása és elrendezése legalább annyira fontos eleme bármilyen előadásnak, mint új eredmények, újfajta tudások bemutatása. Az, aki jó előadó, a nyelvi anyagot gyúrja meggyőző, hatásos performansszá. És hiába kerül utólag könyvlapok közé egy-egy előadás, őriz még valamit a szóbeliség frissességéből.
Dávid Gyula életművének áttekintésekor két fontos, rendszerváltás utáni időszakra tehető teljesítményt semmiképp sem hagyhatunk ki: az egyik a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon utolsó köteteinek tető alá hozása. Noha a munka megszervezését még Balogh Edgár kezdte el az első kötetek összeállítása idején, az, hogy a K betű után is folytatódott, majd kiteljesedett a lexikon szócikkeinek sora, Dávid Gyulának köszönhető, aki a kilencvenes években átvette a főszerkesztői stafétát a kezdeményezőtől. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon a szépirodalmon túlmenően mindenféle írásbeliség gyűjtőhelye lett, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár egyfajta párdarabja. 2010-ben jelent meg a Lexikon zárókötete, a vállalkozás mérföldkő-jellege megkérdőjelezhetetlen.
A rendszerváltás utánra tehető az erdélyi magyar közművelődési és tudományos intézményrendszer újjászerveződése. Dávid Gyula mindkét terület megszervezésében fontos szerepet vállalt, 1991-től 1999-ig az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke volt, azóta a szervezet tiszteletbeli elnöke. De az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadványainak, tudományos közlönyeinek szerkesztése vagy később a Kolozsvári Akadémiai Bizottság munkájában való aktív részvétel is idetartozik.
Dávid Gyula munkája egymástól látszólag távol eső területeket kapcsol össze. Ha a magyar nyelvet megszemélyesíteném, a magyarul beszélők összekapcsolását szívesen emelném ki a magyar nyelv tevékenységi köréből. De tudjuk azt is, hogy a nyelv önmagában nem elég: ugyanúgy szét is választhat bennünket, mint ahogyan összeköt. Ezért hangsúlyozom újra, zárásképpen azt, amivel kezdtem: a dolgok nem összekapcsolódnak, hanem van valaki, aki összekapcsolja őket. Dávid Gyula a magyar kultúrának épp ilyen személyisége: összeköti a dolgokat a legkülönfélébb szinteken. Tartalmas és az eddigiekhez hasonlóan jó kedélyű éveket kívánok neki továbbra is!


Elhangzott Kolozsváron 2018. november 13-án, amikor Dávid Gyula a Communitas Alapítvány életműdíját vehette át a Bánffy-palotában.