Cirkusz

Mint minden gyermek, suttyókoromban én is éltem-haltam a cirkuszért. Hol az erőművészek bűvöltek el, hol a hipnotizőrök, addig-addig, amíg egy szép napon magam is gyakorolni kezdtem. Betanultam néhány számot, aztán rohantam kipróbálni.
– Nézz reám, és aludj!
– Így? – állt kötélnek egyik jó barátom, fél szemét behunyta, és ráütött a hasára.
– Hütyü!
– De hát én nézlek – mutatott a nyitott szemére –, a másikkal meg alszom – bökött a csukottra.

Fülledt, júliusi nyár volt. A kerti fák álmosan bókoltak. Egy egresbokor mögött hirtelen felhorkolt valaki. Gyula, szomszédunk lányának a vőlegénye fújta a kását.
– Ezt nevezem! Remélem, a suliban is fellépsz. Bejön az őszi, kinyitja a naplót, aztán, hopp csurglizni kezd: ég a kunyhó, ropog a nád...
– Szellemes vagy – lombozódtam le vészes gyorsasággal. – De fogadjunk, hogy Gyulát azért elaltatom.
– Aha, vagyis… Szerinted most mit csinál?
– Kelj fel, és ugass! – mennydörögtem a nyalka vőlegényre.
– Mi... mi történt? – ugrott talpra riadtan a férfi.
– Semmi különös – vigyorgott szöszke barátom, Jóska –, csak éppen tranc... francba ejtünk.
Boldog gyermekkor! Tovaröppent évek! Szinte alig hiszem, hogy mindez velem történt. Tizenkét éves voltam, tele hittel, érdeklődéssel, főként – olvasmányaim kapcsán – az okkult ismeretek iránt, és titokban azt hittem, pontosabban csak reméltem, miszerint én is rejtélyes képességek birtokában vagyok. A Gyulával való kudarc ugyan lehűtött kissé, de egy hónap múlva ismét bátorságra kaptam. Emlékszem, éppen vasárnap volt, azaz „klubnap”, amikor az egész család ráért, és ebédtől estig verték a blattot. Természetesen újból Gyulával kezdtem.
– Gondolok egy számra, találd ki, melyik az!
– Tíz!
– Úgy van! Most?
– Kettő.
– Jó vicc! – fitymálta le tudásomat pajtásom Lucsi nevű nővére (akibe titokban szerelmes voltam). – Előbb írd fel, hadd lássuk mi is!
Felírtam mindegyiket külön füzetlapra.
– Három. Nyolc. Öt... – találgatta Gyula bekötött szemmel, később a bicskát, zsebkendőt, mindent kitalált, amit a kezembe fogtam.
A család meghökkent, s úgy néztek rám, mintha most látnának először. Bennem mégis kételkedés lapult. Éltem a gyanúval, hogy Gyula megjátszotta magát. A telepatikus számok ugyan sikerültek, ám ez lehetett egyszerű véletlen is, szóval több bizonyítékra volt szükségem ahhoz, hogy hipnotizőrnek higgyem magamat. Tehát folytassuk, kiindulópontnak ott van mindjárt a cirkusz, ahol magam is sok illuzionista számot láthattam.
Következő kísérleti alanyom a család egyik rokona volt egy, alacsony, vastag nyakú bádogos. Kezdtem a számjegyekkel, végül bűvös kört húztam, amiből sem Gyula, sem a bádogos nem bírt kilépni.
– Bámulatos! – ámuldozott barátom apja, egy örökké mogorva nyomdász. – Aki ilyet tud, az kész cirkuszista. Tudod, mit, lépj föl legalább egy este. Pont tegnap érkezett egy bukaresti cirkusz. Jelentkezz náluk, meglátod, egy halom pénzt kapsz ezért.
– És... ha nem sikerül? – aggodalmaskodtam. – Ha... ha kifütyülnek?
– Ki van zárva! – nyugtatott meg a bádogos. – Téged az isten is artistának teremtett. Meg aztán mi is ott leszünk – kacsintott sokatmondóan. – Kidolgozunk néhány trükköt, és...
– Szépen besegítünk – egészítette ki Gyula. – Ott csücsülünk elöl, mindjárt az első sorban. A többit bízd ránk, nem kell begyulladni – biztattak jobbról, gyúrtak balról, hogy a végén már kezdtem hinni nekik.
Másnap szívdobogva toppantam az Olimpia cirkusz igazgatója elé.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam! – szólítottam meg románul. – Nándi vagyok – dobtam be a bádogos nevét. – Illuzionista.
– És magyar – állapította meg az igazgató kimérten, nyilván a kiejtésemből, noha már akkor jól, sőt, kitűnően beszéltem Eminescu nyelvén is.
– Tessék?
– Semmi, nem érdekes. Aztán mit akarsz tőlünk?
– Sze... szeretnék föllépni maguknál.
– Igazán? – mért végig tetőtől talpig. – No és mivel, van valami számod vagy ilyesmi? – kérdezte hitetlenül.
– Természetesen.
– Bine, frate (Jól van, testvér.) Coco, Ferini! – intett oda gúnyosan két artistának. – Nézzetek meg, fiúk, néhány próbaszámot!
– Most? – öntött el a forróság, nem is oktalanul, hisz az egész só Gyula és a bádogos asszisztenciájára épült.
– Természetesen.
– Kérek két támlás széket! – vettem föl a kesztyűt, legalább kiderül, komédiáztak-e Gyuláék, merthogy ezek nem fognak, arra mérget veszek. – Csak ez a zaj... – sandítottam az artistákra. – így... így nem tudok koncentrálni.
– Ez van, nekik is edzeni kell, de ha zseníroz...
Zsenírozott bizony, viszont mit tehettem, ilyen a cirkusz: csinnadratta, bumm! Hirtelen megláttam egy gongot, mellette kalapács, jó kétkilónyi. No, ha bumm, hadd legyen bumm – vágtam a gongra, mire olyan csend lett, mint a matekórán, ha kinyitották az osztálykönyvet.
– Első számon egy katalepsziás gyakorlat – hajoltam meg az artisták felé, azzal tarkómat az egyik, sarkaimat pedig a másik támlára fektettem. – Egy... kettő! – nyújtózkodtam ki, s hogy a hatás még elképesztőbb legyen, megkértem a dirit, foglaljon helyet rajtam.
Csöndben, szinte tátott szájjal néztek, mintha egy távoli a bolygóról csöppentem volna közéjük. Pedig a számban nem volt semmi rendkívüli. Nyilván a személyem kelthetett érdeklődést, az a tény, hogy mindezt egy gyerkőc mutatta be nekik.
– És most hipnotizálni fogok – ugortam ki az igazgató alól, aki szeneszsákként nyekkent a fűrészporba.
Senki sem nevetett, kivéve Cocot, az Olimpia bohócát, de az akkorát, hogy még a hasa is belefájdult.
– Kérem, fáradjon közelebb valaki! Például maga – mutattam a nyögdécselő clownra. – Látom, beteg, hasgörcsei vannak.
– I... igen – hebegte Coco hasát tapogatva. — Azt hiszem, tényleg beteg vagyok.
– Szerencsére elmúlt, megint jókedve van, úgyhogy, remélem, fütyölni is fog, barátom. Remek, de most én fütyölök, miközben maga elrop egy magyar csárdást.
El is ropta, utána csecsemőnek, majd részegnek hitte magát. Még lovagolt is, csak éppen seprűn, mint a boszorkányok. Az igazgató arca lassan elsötétült. Erre már az artisták is elnevették magukat, és könnyeiket törölgetve kacagták ki őket.
– Köszönöm, köszönöm! – hajlongtam előttük; ekkor, de csakis ekkor hittem el, hogy csakugyan különleges gyerek vagyok. – De még nincs vége! Hozzanak nekem ide egy kutyát is!
– Mit? – mormogott az igazgató.
– Egy harci kutyát. Ez lesz a befejező… világszám.
– Nincs, de hozhatunk egy farkast, ha megfelel – nézett a szemembe kajánul.
– Hozzák!
Most már biztos voltam a dolgomban, és ha meg tudtam őket bűvölni, a farkassal is sikerül – gondoltam. Szerencsére nem hozták, különben ki tudja, hogy folytatódott volna ez a sztori.
Boldog gyermekkor! Tovaröppent évek! Szinte alig hiszem el, hogy mindez velem eshetett meg. Sajnos a sztoriból hiányzik a happy end, tudniillik a direktor utólag meggondolta magát, így aztán mégsem, azóta sem léptem porondra.
Máig sem értem, mi okból.