Márai mindenek felett

− Pedig de jó lett volna a sok értelmetlen okoskodás, „hozzáértő” idétlenkedés helyett igazi prózát írni, bár egy vékonyka könyvre valót, ami után az ember lelkiismeretfurdalás nélkül mondhatja: ez és ilyen vagyok, ennyit értettem meg az életből, minden leírt soromat vállalom − mondta a Kábelkocsma sarokasztalánál, hátát a kinti kánikulai meleg ellenére is kellemesen hűvös faburkolatnak vetve, tekintetével a semmibe révedve Várdi.

Eddigi élete során néhányszor gondolt már az írásra, de valami mindig elriasztotta, s mindig visszavonulót fújt. Nem kedvelte a szószátyár szerzőket. A rövid, tömör írásokat, a szűkszavú, kihagyásos technikával dolgozó írókat szerette, olvasta. Először Hornyák József novelláinak, majd Bodor Pál karcolatainak, röplapjainak olvastán támadt volna kedve írásra, de aztán Örkény István egyperceseit megismerve hosszú időre lelohadt benne a kalandvágy. A jó szövegek mindig bátortalanítólag hatottak rá, a silányabb írások kapcsán támadt fel benne a kisördög, hogy amazoknál jobbat talán ő is elkövethetne − ha egyáltalán próbálkozna. Aztán újabb kiváló szerző, újabb mestermű; s maradt minden a régiben. Egyszer azért csak belevágott, meg is mutatta az irodalmi lap szerkesztőjének, aki azt mondta, el nem akarja venni a kedvét az írástól, de arra vigyázzon, csak akkor ragadjon tollat, ha feltétlenül muszáj, ha másként nem teheti. Ehhez tartotta magát: többé nem próbálkozott, mivelhogy sohasem érezte, hogy feltétlenül muszáj lenne. Ennyi.
A rendszerváltás után megismerkedhetett Márai írásaival, hirtelen ő lett a kedvenc, életbölcsességei napi olvasmányaivá váltak. − Hogy ez nekem hogy nem jutott eddig eszembe? − ámult el gyakran a Füves könyv, A négy évszak egy-egy döbbenetes telitalálatán. A két kötet ott állt éjjeliszekrényén, mindig kézügyben. Forgatta is rendszeresen. Egy este a Készenlét című darabra csodálkozott rá: „Minden sort olyan figyelemmel kellene írni, mintha rögtön utána a halál tenne pontot a mondat s az író életének végére. Végzetesen kellene írni, jóvátehetetlenül. Úgy kell írni, mint akinek nincs ideje többé kijavítani a központozást, jelzőt és jellemet. Csak egyszer élünk? Nem biztos. De csak egyszer írunk. Ez biztos” − fogalmazott Márai.
− Ekkor mondtam le végérvényesen arról, hogy prózaírással próbálkozzak − mondta nála idősebb barátjának, a jónevű novellistának Várdi. Azóta, ha az írás szóba kerül, mély hallgatásba burkolózik.