A felügyelő halála

Fischer Ferenc valójában nem is vízügyi felügyelő volt, hanem csak amolyan laboránsféle. Meghatározott helyekről naponta begyűjtötte a vízmintákat, majd megállapította azok szennyezettségi fokát. A többi már másra tartozott, ezzel ő befejezte. Másnap kezdte elölről. Feladatának elvégzése nem kötötte le teljesen, bőven maradt ideje folyóparti csatangolásra, csendes szemlélődésre. Gondolatai ilyenkor szabadon, béklyók nélkül száguldoztak. A horgászokat, mint általában az embereket, ha tehette, gondosan kerülte: megbízhatatlan szószátyároknak tartotta.

Korábban egy székelyföldi kisváros valaha élvonalbelinek tartott színházának volt az irodalmi titkára. A politikai rendszerváltást követően csömörlött meg addigi életétől. Párhuzamosan a nagy színészgeneráció kiöregedésével, eltűnésével. Hirtelen elhatározással lépett, sőt, akár azt is mondhatnám: kilépett korábbi életéből. Földrajzilag is teljesen új környezetben kezdte újra. A váltás szándéka régóta érlelődött benne. Pontosabban azóta, hogy rádöbbent: nincs kedve megjátszania magát, az érdeklődő figurát alakítania. Különösen abban a környezetben, amelyben élt. A színészeket – tisztelet a ritka kivételnek – nem sokra becsülte, többségüket intellektuálisan gyengén eleresztett, erkölcsileg kétes, tehetségtelen csepűrágóknak tartotta.
Amióta elhatározta, hogy a józanabb gondolkodásúak által szükségszerűnek tartott képmutatást – a kegyes hazugságot is – feladva mindenkinek kendőzetlenül szemébe mondja véleményét, igencsak megritkult körülötte a légkör. – Hazudni márpedig akkor sem szabad – mondta ki konklúzióként, ahányszor valaki, egykori barát vagy ismerős sértődötten szemére hányta goromba viselkedését, és szakított vele. Fokozatosan morzsolódtak le barátai, ismerősei, közülük többen sietős léptekkel tértek ki előle, valósággal kerülték. Egyedül maradt. Kezdetben még bosszankodott emiatt, később már fel sem vette. Korábban el-eljárt könyvbemutatókra, tárlatnyitókra, néha baráti poharazgatásokra; aztán már nem kereste senki társaságát. Igaz, más sem az övét. Lassan megfeledkeztek róla.
Halálának hírét nagy későn a postás hozta. Nem maradt utána más, mint az egykori házigazdája által ismeretlennek mondott nyelven teleírt vastag kockás füzet. Amit a jóember el is küldött a teátrum címére. Kiderült: a rendszerváltás éveiről szóló kulcsregény kézirata. Nyomtatásban azóta sem jelent meg, feltételezhetően nem kimondottan azért, mintha minden különösebb irodalmi értéket nélkülözne.