Munkába menet

Mindenhonnan érkeznek az agyunkat terhelő információk, s mindenhonnan azzal a céllal, hogy azokat jól a fejünkbe véssék. Elindulok otthonról, óriásplakátokon reklámok, s gondolom milyen éleseszűnek, leleményesnek kell lennie a szövegírónak, hogy megfogja az embereket. Ennek is megvan a maga mestere, fűzöm tovább a gondolatsort. Jó reklámmal el lehet adni mindent. Nem kérünk belőlük, de akkor is kapjuk. Úton- útfélen, bármerre nézek: kirakatokban, utca szélén, oszlopokon, buszmegállókban, aluljárókban, és minden tömegközlekedési eszközön. Jó, biztosan hagytam ki a felsorolásból más helyeket is. Nem is ez a lényeg igazán.

Szalad tovább a gondolatom, közben meggyorsítom lépteim, hogy a zöldre váltó lámpánál átjuthassak az út túloldalára. Állok a buszmegállóban, s közben elnézek a kocsisor fölött, nem látom-e a kék buszt valahol. Megérkezik alig egy perc múlva, tétovázom, hogy felszálljak-e rá, mivel ez minden megállóban megáll, vagy megvárjam a gyorsabb járatot. Döntök, és fellépek a lépcsőn. Mutatom a bérletet, leülök. Erős parfümillatom van, arrébb húzódom, hogy ne zavarja a mellettem ülő fiatal hölgy orrát. Nekem tetszik ez az illat, na de nem biztos, hogy másnak is. Zavarba jövök, s kényelmetlenül érzem magam. Lehet, hogy az én parfümöm terjeng az egész buszon. Sokan vannak. Korán megyek munkába, sokáig utazom, másfél órát oda, s annyit vissza. Visszafelé több időbe telik, mert akkor még vásárolok hazafelé. De haza nem kell annyira sietni, mint reggel, munkába. Mindig tele van a busz. Emberekkel, akik dolgozni mennek. Csend van. Van, aki ilyenkor bóbiskol még, van, aki zenét hallgat a telefonján, van, aki olvas, s van, aki semmit sem csinál. Én sem. Csak nézek előre. És gondolkodom. Álmos és fáradt emberek, akik alig várják a hét végét. Azt nem reklámozzák, hogy sokat kell aludni. Hogy fontos az alvásidő, és az alvás minősége. Jó, cikkeznek róla néha, de nincsenek erről reklámok. És arról sincs, hogy legyen meg a lelki békéd, a nyugalmad. Élelmet, italt, gyógyszert, szórakozást, kirándulást kínálnak, de ami valóban életfontosságú, arról nem esik szó. Persze- mosolygok magamban- mert azt nem lehet pénzzel megvenni.
Közben megérkezek a végállomásra, rutinosan megyek át az úton a metróhoz. Rengeteg ember. Itt már a hajnali órákban is zajlik az élet. Éjjel- nappali üzletek kínálják áruikat, munkás emberek állnak sorba kávéért, péksüteményért, szendvicsért, s vannak, akik a kis üvegcsében megveszik napindító alkoholos italukat… Kinek mi tetszik- gondolom- annyira színes a világ. Nem ítélkezem. Leszoktam róla. Csak azt a következtetést vontam le, hogy mindenkinek olyan a sorsa, mint a gondolkodása.
A metrónál épp gyülekeznek a biztonsági őrök, ilyenkor műszakváltás lehet, máskor csak egy- két ember szokta ellenőrizni a jegyeket, bérleteket. Hat előtt összeverődnek. Csak egy pillantást vetek rájuk. Mintha a netről szedtek volna le képet a migránsokról, csak ezek épp egyenruhában vannak. Egyiken megakad a szemem. Ez lány vagy fiú?- pillantok rá kétkedve, de miután másodszor is ránézek, elkapja tekintetem. Nem illik bámulni valakit, intem le magam. Nem mindegy? Mit számít, hogy fiú vagy lány? Elgyötört képű mind. Tudom, nem fizetik meg őket, nem is várhatnak kitudjamit tőlük. Múltkor láttam egy biztonsági őrt a földön ülve, a jegyérvényesítő vasoszlopnak dőlve, azt hittem elsőre, valaki rosszul lett. Elhaladva mellette, láttam, hogy egyenruha van rajta, haja ősz és csapzott. Telefonozott. Róla sem tudtam eldönteni, hogy nő vagy férfi. De mi közöm hozzá? Nem is értem, mi bajom van velük. Mindenki végzi a dolgát. Senki cipőjében nem járok, lehet, hogy alig aludt egy- két órát, és állnia kell tizenkettőt… nem tudom.
Felszállok a metróra. Még van két perc az indulásig. Az sok idő, ezalatt annyira megtelnek a kocsik, hogy nem marad ülőhely sem. Én a szélén szeretek lenni, mert így csak egyik felől ül valaki mellettem, s közelebb van az ajtó is. Szemben velem egy fiatal- és már megint nem tudom eldönteni a nemét, de mindegy is… haja festett, rövid, ruhája lányos, de attól fiú is lehet. Szisszen az energiaital, ahogy kibontja a doboz fedelét. Rémséges bűz árad belőle, megcsap a szaga. Vajon ezt miért isszák?- gondolom, persze, mert reklámozzák. Aha… kislány koromban éreztem ilyen szagot, az istálló melletti silógödörből áradt. Szép idők voltak… A metró megáll, az ajtó kinyílik s friss péksütemény illata kezd terjengeni a légben . Ez jó… de nem eszem ilyeneket. Már kenyeret se. Valami puffasztószer lehet bennük. Ha megeszem, tele van a hasam, s mégis éhesnek érzem magam. Hmmm- gondolkodom- hogy lehet ez? Nem tudom, én aztán nem ismerem az összetevőket. Nem is kell ezen gondolkodni. Megint át kell szállnom a másik metróra. Azzal hosszabbat megyek. Leülök. Szemben velem egy úr, én senkit se szoktam figyelni, csak elnézek válla fölött, s a sötét üvegen tükröződik a mellettem ülő képe. Legtöbben telefonoznak. Nem tudom, mi olyan érdekes ebben a készülékben, de mivel sokan csinálják, azt gondolom, én nem vagyok elég okos, nem értek semmit. Jó, elfogadom a tényt, hogy sokszínű a világ. A mellettem ülő könyvet vesz elő, jézusom, ez nagyon vastag. Képes cipelni? Én ma még az esőernyőmet se tettem a táskába, hogy kevesebb legyen a súlya. Minden nehezéktől szabadulok. A fél literes flakonomat is kicseréltem három decisre. Mégis nehéz a táskám. De mi közöm van hozzá? Biztosan jó könyv lehet. Besétál egy nő. Szó szerint. Szőke, hosszú hajú. Idős, van úgy hatvanöt. Divatos az öltözéke. Gondolom, ő nem munkába megy. Leül, oldalra hajtja fejét, s lehunyja szemét. Valószínűleg álmos. De hova megy ilyen korán? Aztán jön egy csapat idegen. Hangosan beszélgetnek. Csomagjaik vannak. Mellettem üres a sor, leülnek, s közben csukódik az ajtó, elindul a metró. Hangoskodnak, szinte zavar. A külföldiek mindig hangoskodnak, s tényleg nem találok erre magyarázatot. Fel akarják hívni mások figyelmét? Vajon én is így viselkedek külföldön? Mondják a maguk nyelvén a magukét. Lehetne találgatni, honnan jöttek - de nem találgatok. Leszállnak, s csend lesz. Én sem aludtam eleget, néha- néha elkap valami bódulat, mi álomba ringat. Ezt az állapotot úgy szoktam elmesélni otthon a páromnak, hogy: éreztem, leesik a fejem a nyakamról. De még a nap hátra van. Korai lenne. Megérkezek, leszállok a metróról, fel a mozgólépcsőn. Állunk sorban. Szépen, civilizáltan, hogy mellettünk maradjon hely, aki jobban sietne nálunk. Kicsit hátra nézek fél szemmel, mert legtöbbször én vagyok a legutolsó. Vannak mögöttem. A bejáratnál unott közömbösséggel áll egy őr, a másik ül, a korlátnak dőlve, egy kék műanyagedényből eszik valamit. Az aluljáróban már elfoglalta helyét az énekes ember. Szép hangja van, egyszer adtam pénzt neki. Nem tudom, mi alapján döntik el, hogy aznap ki foglalja el a helyet. Vannak zenészek is, váltakoznak. Közben hallom a mélyhangú nőt, aki folyamatosan mondja szövegét, s közben újságot osztogat: Jó reggelt, szép napot, köszönöm… Kedves. Nekem nem kell újság, csak elmegyek mellette, s ránézek, mondom, jó reggelt. Nem nyújt felém újságot, tudja, hogy nem szoktam vinni.
Kimegyek az aluljáróból, várom, hogy zöldre váltson a lámpa. Dübörgő kocsik rohannak végig. Még tíz percet gyalogolnom kell, de akkor végre bent leszek munkahelyemen. Minden a szokásos, elmegyek egy kollégium előtt, a gondnok söpröget, dolgozik. Látszik a munkája, szépen karbantartja az udvart és környezetét. Nem tudom, hányra jár dolgozni. Az úton végig kísérnek a reklámtáblák. S minduntalan azokra pillantok. Akik ezt a szakmát űzik, pontosan tudják, milyen szögbe kell állítani azokat, hogy az ember ösztönösen rájuk nézzen - ha egy pillanatra is. A sok megfáradt ember sokasága jut eszembe. Mindenkinek kell legyen munkája, hogy pénze legyen élni, de hol marad a pihenőidő, hogy képes legyen munkába járni? Kellene egy plakát, tíz betűs legfeljebb- hisz ennek a normának is meg kell felelnie egy jó reklámnak- ami nem arra késztet, hogy kiadd a pénzt a zsebedből, hanem arra, hogy aludj eleget és jól, mert csak így bírod ki a hajtást a mindennapokban. És legyen meg a lelki békéd, ember, ha azt akarod, hogy túlélő legyél.