Üdvözlet a Fidzsi-szigetekről

– Vannak emberek, akiknek élete teljes eseménytelenségben telik, akikkel születésük és haláluk időpontja között nem történik soha semmi figyelemre méltó – indította történetét. Közéjük sorolta Hajnal Hajnalt is – ismerőseinek csupán Hajnal a négyzeten –, az emberi alakot öltött unalom megtestesítőjét. – Ha valakinek eszébe jutna megmintázni az emberi szürkeség emlékművét, nála jobb modellt keresve sem találna – magyarázta.

Hajnal magába forduló, csendes, magányos ember volt, már a tízéves érettségi találkozóra szinte tökéletesen megfeledkeztek róla egykori osztálytársai. Pedig a középiskolai négy esztendő alatt ott volt mindenhol, részt vett mindenben, de a maga tartózkodó módján, anélkül, hogy valaha is magára vonta volna bárkinek is a figyelmét. Az akkor szokásos házibulikba elment, ha hívták, de ha nem volt ott, senkinek sem tűnt fel, senkinek sem hiányzott. Ő volt az, aki fölösleges ötödik kerékként valahogy maga is elkeringett a többiek mellett.
Érettségi után a „dögibe”, azaz az egészségügyi technikumba nyert felvételt, amit elvégzett ugyan, de mivel irtózott az elesett, beteg emberektől, végül a kórházi adminisztráción helyezkedett el. Negyedmagával egy folyosó végi irodában dolgozott, a kórház által elhasznált fogyóeszközöket tartotta nyilván, pontos kimutatásokat végzett a havi szükségletről, összegyűjtötte, irratartóba helyezve lefűzte a beszerzők által leadott számlákat, majd havi jelentéseket készített közvetlen főnökének, aki a maga során a könyvelőségre továbbította azokat.
Szorgalmas hangyaként végezte látványosnak aligha nevezhető napi munkáját. Csendben, megbízható pontossággal. Gyanította, hogy szinte teljesen fölöslegesen, legalábbis kimutatható haszon nélkül, de nem nagyon érdekelte. Aztán bekövetkezett a rendszerváltásnak nevezett felfordulás, egyik napról a másikra felmondtak neki is.
Csak rövid ideig volt munka nélkül, két hónap után egy holland munkaközvetítőnek kezdett dolgozni. Akkor indult be az egészségügyi dolgozók – orvosok, ápolók – nyugatra áramlása, szakmabeliként megvoltak a szükséges kapcsolatai mindenfelé. Neki köszönhetően ment a toborzás, mint a karikacsapás. Az ügynökség komoly összegeket vasalt fel a közvetítésért, s minden pénz a Hajnal kezén ment keresztül.
Aki kihasználva, hogy félévente érkezett valaki Rotterdámból a pénz után, a következő elszámolás elől, természetesen a felgyűlt nem kevés gubával együtt, észrevétlenül – mint ahogyan élt – felszívódott. Hajnal a négyzeten – akkor úgy tűnt: nyomtalanul – eltűnt. Aztán félév után érkezett egy képeslap a Fidzsi-szigetekről, amelyben tudatta szüleivel, hogy jól van, de haza ne várják, nem jön. – Ennyi – tett pontot a történet végére.