Rangsor nélkül

Sem motorzúgás, sem más természetű zaj nem hallszik ide: a hullámok ritmikus csobbanása osztja egyforma egységekre a végtelen nyugalmat. Tőlem jobbra a Meszes hegység húzódik, napnyugat irányában, balra, az Érchegység vonulata. Erre már dombok: megadóan készülnek beolvadni a Nagy Magyar Alföldbe.

Állok a rezzenetlen csendben, a folyó hullámjátékába feledkezve. Nagy-sokára, ahogy felnézek, különös érzés vesz erőt rajtam: mintha napfogyatkozás készülne…vagy valami csoda… A nyárutói nap bágyadt, homályló fénnyel permetezi a tájat, oldja valószerűtlenné a körvonalakat. Úgy tűnik, minden, ami körülvesz, súlytalan lebegésbe kezd, és lágyan, puhán magával emel...
Nem tudom, meddig tartott a révület, amely soha többé nem ismétlődött meg, de a különös látvány életre szóló élménynek bizonyult.

A múzeum hűvös falán Nagy Imre Vihar című festménye áll. Amint nézem, valahonnan a mélyből, az emlékezet valamelyik rekeszéből egyszer csak felszínre tör annak a különös délutánnak az emlékképe, és önkéntelenül párhuzamba állítom ezzel a nagybecsű festménnyel. Mennyire más ez az élmény, mint az egykori természeti jelenség keltette furcsa borzongás! De, lám, itt a dilemma is: az volt-e szebb, vagy ez gyönyörűbb? Melyik magasabb rendű? Melyik áll fölötte a másiknak? A mindig megújuló természet a maga végtelen változatosságával néz le a tökély csúcsáról a művészetre, vagy a művészet – ez a csoda! – emelkedett a természeti szép fölé?
Hogyha történetesen illuministák lennénk, könnyű dolgunk volna, mert meggyőződéssel rávághatnánk: „csakis a Természet! Hisz ez az a Nagy Könyv, amelyből tanulni kell és okulni lehet. A természet maga a tökéletesség, a civilizáció, a kultúra s benne a művészet nem teljes értékű, tökéletlen képződmény. Ő a Mester, mi a Tanítvány.”
Az ilyen és az ehhez hasonló avatag bizonyosságokat azonban rég kikezdte a megismerő kétely. Ki merné ma olyan határozottan, sőt, mint a filozófus tette, némi indulattal elegyen azt állítani, hogy a tudományok és a művészetek rontották meg az erkölcsöket? Ellenkezőleg, a történelem azt bizonyítja, hogy a művészet kifejezetten pozitív szerepet töltött be az emberek életében: nemesítette az erkölcsöket, gazdagította személyiségünket.
Ugyanakkor az is igaz, hogy – főleg az utóbbi száz, százötven évben – a széleskörű fejlődéssel egyidejűleg egy involuciós folyamat is érvényesült: a gazdaság, a technika, a tudományos kutatás gyorsiramú fejlődése következményeként megismerhetővé és ellenőrizhetővé vált majdnem mindenféle emberi megnyilatkozás: a tettekről, a gondolatokról, a szándékokról rendre lehull a titkok leple. Az intimitás szertefoszlik a vesékbe látó fürkésző szem mindenhatósága előtt. Ez részint mint lehetőség, részint mint valóság ott setteng az emberek körül, és visszariasztja vagy félénkké teszi a kitárulkozni vágyó belső univerzumot. Olyan körülmény ez, amellyel szemben az emberek nem állnak ugyan tehetetlenül, de amely könnyen megteremheti fanyar gyümölcsét: a személyiség elsorvadását vagy megnyomorodását. Ezért viszont nem a tudás és pláne nem a művészetek okolhatók – más természetű erők hatnak ott. A természethez és a művészethez azonban továbbra is bizalommal fordulhatunk: nem fogunk csalódni bennük. Ezért az előbbi kérdést megismételve – melyik a magasabb rendű? – idézzük meg őket egy csöndes töprengésre!
A természet van, kényszerűen adott; a művészet az egyik legbecsesebb érték, amivel az emberiség megajándékozta saját magát. Amaz elégséges önmagának, emez hiányból, a teljesség iránti csillapíthatatlan vágyból születik. „ – Milyen gyönyörű! „– Szólt a költő, amikor megpillantotta a lebukó Nap hatalmas korongját. De megdöbbent, amikor ráébredt, hogy örömével egyedül maradt. A mellette kaszáló öreget, aki sok száz hasonló naplementét látott már, nem ragadta meg az égi látvány. Időbe telt, amíg a költő rátalált a titok nyitjára: Csak a tartós hiányérzet ösztönözheti a lelket az űr betöltésére… A költészet: a hiány jajszava, az elorzott teljesség visszaszerzésére tett fájdalmas-szép kísérlet. (Szabadon idézve Kosztolányit- A.K.)
Valóban, hiteles művészi alkotás csak az emberi igazságért és a méltóságért folytatott küzdelem jegyében születhet. Ami pedig a művészetben igaz, az szép is. A törekvéseit, közössége értékrendjét magáénak érző, gondjaival, sorskérdéseivel azonosulni tudó művész képes eszmeileg meghaladni a bemutatott valóságállapotot. Az igazság, a méltóság és a moralitás szellemében fogant teremtő törődés, kellő tehetséggel párosulva, pozitív esztétikai-művészi értékké minősül. Csakhogy az esztétikum, a művészi szép iránti fogékonyság nem velünk született képesség; belé kell plántálni az emberbe, hogy művelve, kifejlődjék benne. Azt, akinek nincs semmilyen esztétikai-művészi műveltsége, Achillesz-sarka könnyen sérülékennyé teszi. Köztudomású, hogy közülük kerül ki a legtöbb áldozat is, azok, akik ha választhatnak hiteles és álértékek között, az utóbbi mellett döntenek csak azért, mert befogadásuk nem igényel semmilyen szellemi erőfeszítést. Választásuk egyben azt is jelzi, milyen magas (azaz milyen alacsony!) az az igényszint, ameddig ők adott időpontban felérnek.
Természeti szép és művészi szép nem rangsorolhatók, mert csak az egynemű értékek mérhetők össze. Olyasmit nem állíthatunk, hogy a rózsa szebb, mint a Mama című vers, mert a természeti szép és a művészi szép másfajta minőségek. Ezek nem azért nem rangsorolhatók, mintha a művészet a természet ellenében létezne, hanem azért, mert egy világ választja el őket. A természet a maga objektivitásában tudattalan, puszta anyag; a művészet esetében az anyag inkább csak lehetőség, lévén a műalkotás a maga objektív mivoltában eltárgyiasult szubjektív világ. Amott a rendezetlenség uralkodik, emitt a magas fokú szervezettség. A természet önmagában való, a művészet értünk van. A természet önmagában sem nem szép, sem nem rút: nincs esztétikai minősége. A természet dolgai, jelenségei csak azáltal nyernek esztétikai értéket, hogy bekerülnek az emberi viszonylatok gazdag hálózatába. Így lesz a csillagos ég az ember számára a végtelenség, a sólyom röpte pedig a szabadság szinonimája; ilyenképpen válik a hófödte csúcs fenségessé, félelmetessé a pusztító tájfun.
A természet tartalmatlan, a művészet tartalomgazdag. Minden egyes igazi műalkotás egy-egy sajátos jelrendszer, éppen csak meg kell tudni fejteni a jeleket. Egyetlen hiteles műalkotás sem képzelhető el pozitív emberi-társadalmi jelentés(ek) nélkül, legyenek mégoly közvetettek is. Valószínű, hogy a művészet rendkívüli nevelő, befolyásoló erejének a felismerése vagy megsejtése irányította a mindenkori hatalomnak ehhez a sajátos világhoz való viszonyát; a hatalomért, amely hol nyíltan melléállt, hol épp csak megtűrte, hol pedig ellene fordult. De csak úgy módjával – igyekezett a maga ásta mederbe terelni, saját ideológiájával összhangba hozni, benne tartani a művészi gyakorlatot. Az, persze, mindig utólag derült ki, helyes volt-e az a törekvés vagy sem.
Hanem a maga módján a művészet is hatalom, még ha nem is olyan természetű, mint az a másik, a politikai. Ezért a kettejük viszonya sohasem volt teljesen problémamentes, s a kialakult feszültségek rendszerint az erőviszonyokat tükröző (hol kedvezőbb, hol meg kedvezőtlenebb) kompromisszumokkal végződtek, csillapultak vagy oldódtak meg.
Milyen bonyolult lehet az élet, hogyha még egy olyan (ál)kérdésnek az eldöntése is, mint az, hogy a természet vagy a művészet magasabb rendű-e, századokig húzódott. Az eltérő, nem ritkán egymásnak ellentmondó ítéletek mögött a kutakodó tekintet különböző érdekeket, előítéleteket, kizárólagosságokat vél felismerni. El lehet töprengeni azon, hogy vajon a természet felsőbbrendűségének a mítosza nem reakció volt-e a középkor viszolygására mindennel szemben, ami testi, anyagi, evilági? Hogyha e feltevés helyességének a bizonyítására más érv nem is lenne, csak az a körülmény, hogy a kora középkori irodalmi és képzőművészeti alkotásokból hiányzott a természetleírás, -ábrázolás, és hogy ez később, a XI. században megjelent ugyan, de ugyancsak sommásan kezelték, így jelezve azt, hogy minden, ami a lét alsó fokain található, értéktelen (minek hát több időt és energiát fecsérelni rá!?); nos, ez a körülmény egymagában is meggyőzően bizonyítja, hogy a reneszansz és az azt követő korszakok természetrajongása, már-már kultusza a hűbéri-egyházi tiltás (prohibíció) elleni (nem mindig tudatos) tiltakozás volt. És amint az lenni szokott, túlzásra túlzással válaszoltak, feleltek.
Számunkra nyilvánvaló, hogy a természet és a művészet ilyetén rangsorolására tett korabeli kísérletek meddő erőfeszítések voltak, és legfőképp az ismeretek hiányosságából eredtek. Ilyen hierarchiát már csak azért se lehetne felállítani, mert a művészet nem szorítkozik a természet szolgai utánzására, idegen tőle a gépies másolás. A fénykép ezt minden művészetnél jobban, pontosabban megteszi. Ilyen értelemben a művészetnek nincs is dokumentumértéke. És hogyha a művészet csupán ennyire lett volna képes, régen fölöslegessé vált volna.
Csakhogy a művészet – bizonyos értelemben – több, mint a természet. Mert nemcsak arra figyel, ami van, a létező mellett a lehetőt is befogja. A művészet a való és a megvalósítandó, a tényleges és a lehető kettős tartományában lakozik, és annak a közvetett megváltoztatására törekszik, ahonnan építkezik. A művészet természetében szükségképpen benne rejlik, hogy kimond, felvet vagy jelez olyan alapvető, messze sugárzó igazságokat, amelyek az adott kor és közösség számára igen-igen fontosak. Ha ezt valamilyen okból – kényelemből, félelemből stb. – elmulasztja, vagy az alkotó saját kicsinysége miatt képtelen
megtenni, a mű vagy létre se jön, vagy ha mégis, semmitmondó lesz.
Pedig se szeri, se száma annak, hogy egy-egy nagy művészegyéniség hányféleképpen alakítja, tágítja, mélyíti és árnyalja a valósághoz való sokrétű és sokszínű viszonyunkat. Alkotó, befogadó és mű igen bonyolult kölcsönhatásáról van itt szó tulajdonképpen, olyan sajátos összefüggésrendszerről, amelyről mindmáig elég hézagosak az ismeretek. A teoretikusok véleménye például megoszlik abban a kérdésben, hogy melyik félnek milyen a szerepe, mekkora a súlya ebben a kölcsönviszonyban.
Az az érzésem, hogy a hivatalos szemlélet az utóbbi időkig nálunk felé erősen minimalizálta a szubjektum, a szubjektív szerepét a művészet jelenség-együttesében az alkotásban éppúgy, mint a befogadás folyamatában.
Mert a marxista ideológia korifeusai, avagy a marxizmus klasszikusai nem hatoltak vizsgálódásaik során elég mélyre az alkotói és a befogadói szubjektivitás tanulmányozásába. Nem azért, mert – mint ahogy az apologéták hirdették róluk – nem volt hozzá elég idejük, hanem amiatt, hogy a szubjektív világ tanulmányozása a 19. század második felében még gyermekcipőben járt. Csak azután, hogy a lélektan gyors fejlődésével gyarapodtak az ilyen természetű ismeretek, kerülhetett sor kedvező változásra ezen a területen.
Az az Oscar Wilde-tól származó kijelentés, hogy „Turner csinálta a londoni ködöt”, arra hívja fel a figyelmet, hogy egy-egy igazán nagy művész fogékonnyá, érzékennyé teheti az embereket olyan jelenségek iránt, amelyek addig, hogy, hogy nem, kívül rekedtek azon a világon, amelyre érzékelésük kiterjedt. Az iszonynak azt a formáját, változatát, amit Kárász Nelli érzett férje, Takaró Sanyi iránt, jószerével csak Németh László remek lélektani regénye elolvasása után tudtuk úgy felfogni és átérezni, ahogy azt az író leírta, értelmezte, noha ez éppúgy létezett az előtt is, mint Turner előtt a londoni köd.
Anna Karenina, aki az őszinte érzelmek jogát védve, szembe mert szegülni kora társadalmának személyiségromboló konvencióival, elkerülhetetlen bukásában magasztosult fel azáltal, hogy egy igaz, mélyen emberi ügyért küzdött. Tagadhatjuk-e, hogy gazdagabbak lettünk általa/általuk?...
Úgy hiszem azonban, hogy minden további magyarázgatásnál meggyőzőbbek Ady szavai: „Önök, kik most tárlatokra járnak, húsz évvel ezelőtt nem láttak rőtvörös eget. Violás rétet, kék ugart s efféléket. Ma látnak. Jönni szokott időnként egy piktor, ki újat lát. Megfesti. Megtanítja önöket új színekre. És evvel megtanította önöket látni. Baudelaire hangulatait Baudelaire előtt biztosan, határozottan nem érezték az emberek. De jött ő. Megérezte ő. Verseiben beszámolt róluk, s megtanított minket új hangulatokra.
Minden művész ezt csinálja, s annyira művész, amennyire ez sikerül neki.” (A fekete macska)
Eszerint a művész olyan világba kalauzol, amelynek hiába keressük a pontos megfelelőjét az életben, nem fogjuk megtalálni. A téli puszta képe Petőfi költeményében meggyőzőbb, elhihetőbb, mint amilyen az a maga valóságosságában. Honnan a művészetnek ez a rendkívüli ereje? Koncentráltságából és abból a gyakorlatból, hogy az alkotó nemcsak hogy nem tartja tiszteletben a valóságos dolgok, jelenségek tényleges arányait, hanem önkényesen át is rendezi az alkotó elemeket. A művészi közlés szempontjából lényegeseket felnagyítja, a jelentőség nélkülieket visszaszorítja vagy mellőzi, és újakat talál ki. Ilyen módon merőben új strukturális képződmények születnek.
A zseniálisan gonosz III. Richard, a démonikus Jágó, a tragikus Antigoné, a groteszk Kékszakállú olyan hősök, akik pozitív vagy negatív esztétikai minőségüknél fogva felsőbbrendűek abban az értelemben, hogy olyan mértékben sűrítve, telítve hordozzák magukban az élet esztétikai minőségeit, amely felülmúlja az élet esztétikai értékeit. (M. Sz. Kagan)
Mindazonáltal a művészet hatása nem mérhető a valóságos dolgok vagy a ténylegesen megtörtént események erejével. Az a természeti tünemény, amely engem mondhatni gyermekfejjel magával ragadott, sokkal mélyebb élményt nyújtott, mint nem egy művészi alkotás. Mélyebbet? Helyesebb talán azt mondani: másmilyent. Nézzük csak!
Valaki közelállónk tragikus halála rendkívül erős lelki megrázkódtatást okoz, ellenben Antigoné tragikus pusztulása katartikus élményt nyújt, felemel, megtisztít. Amott a fiziológiai dominál, emitt az etikai. Egy különösen vonzó hölgybe még azok is beleszeret(het)nek, akiknek semmilyen esélyük sincs arra, hogy szerelmüket az „árfolyamával” nagyon is tisztában lévő szépség viszonozni fogja. Viszont egy eszményien szép női szobortól, például a milói Vénusztól senki sem gyúlt szerelemre. A művészi szépet csodáljuk, lelkesülünk érte, de csodálatunk nem alakul át érzéki vonzalommá.
Színházban, előadás közben a bajba jutott hősnek sokszor segítségre lenne szüksége, és mi készséggel segítenénk is, mert együtt érzünk vele, mégsem lépünk fel a színpadra, hogy kisegítsük bajában. Bábszínházban, gyermekek között azonban az ilyesmi gyakran előfordul, mert ők még nem tudják azt, amivel mi tisztában vagyunk, hogy tudniillik a művészet nem valóságos, hanem illuzórikus világ, a tulajdonképpeni „égi mása”.
Mivel a művészet hatása gyengébb és főleg más, mint a természeté, alulmarad-e a művészet a természettel való megmérettetésben? Itt a mennyiségi szempont nem érvényesíthető, mivel a természet nyújtotta élmény lényegét tekintve különbözik a művészi élménytől; más minőség az egyik és megint más a másik. Ott a biologikum szava szól, itt az etikum kerekedik felül minden máson. Kell-e mondani, hogy ez utóbbi a sajátosan emberi?
Akár szükségszerűek, akár véletlenek, a természet dolgai, jelenségei nem hordoznak magukban semmilyen célt. A létezők mozgása és az egyetemes összefüggés okán egyszerűen vannak. Ellenben minden hiteles műalkotásban benne rejlik létrejöttének a célja is. A művészetnek a maga egészében és minden műalkotásnak külön-külön van teleológiája, amely a humanizálás önzetlen szolgálatában összegezhető. Ezért a művészet világában nem is az az igazán fontos, mit ábrázol a mű, hanem az, hogy hogyan. Mert végül is a szociális-emberi tartalmak hordozója maga a forma, a tartalom benne és általa válik külsővé-érzékelhetővé, hogy végül a befogadás folyamatában értelmet kapjon a műalkotás. A formában eltárgyiasult jelek jelentéseinek a megfejtésével egyre mélyebbre hatolunk a mű kimeríthetetlenül gazdag világában.
Mindez igazi művészi alkotás egy-egy szellemi oázis, olyan jelzőoszlop, amelyhez nemcsak érdemes, hanem szükséges is igazodni. De hiába a legszebb műalkotás, ha hiányzik belőlünk az igény rá.
A művészet megkedvelésének legbiztosabb és legrövidebb útja a hiteles műalkotásokkal való minél gyakoribb társalgás. Társalogni viszont csak azzal tudunk, akinek ismerjük a nyelvét. A művészet (forma)nyelvét nem könnyű ugyan elsajátítani, de megéri a fáradságot. Mert az elven élet lenyűgöző szépsége semmivel sem pótolható, de amilyen varázslatos, olyan mulandó is: keletkezik, van és nyomtalanul eltűnik az idő végtelen folyamatában. A művészet viszont épp az efemerre veti ki hálóját, hogy – miként Józsué a Napot – megállítsa az időt, múlhatatlanná tegye a mulandót.