Szétcsúszóban

Már másodjára hagyom el a szemüvegemet az utóbbi pár évben. Valami sántít a fenti mondatban, személyes mátrixomban nem is értelmezhető. A szemüvegemet elhagyni egyszerűen bűvészmutatvány lenne, miután kizárólag éjjelre, alváshoz veszem le.

Legfeljebb holmi fogtündér vállalhatatlan csínye lehetne, hogy fog helyett, a szemüvegemmel távozik, miután meggondolatlanságomban belealudtam a fiam esti meséjébe. El is képzelem a másnapi pánikot, ahogyan kétségbeesetten keresem a szemüvegemet, hogy kereshessük az egyfontost, de helyette csak a kis, fehérlő gyöngyszembe botlik a kezünk, az ágy alá esve. Szorongatom a fogat, ami tőlem dínófosszília is lehetne, csak a szúró éleit érzem a markomban, közben meg nem tudjuk ki vigasztaljon kit. Mivel egyebet úgy sem tehetnék, valószínű visszaaltatnám magunkat az álmok puha bársonya közé, ahol úgysem tiszta, hogy mivel látunk, az agyunk és szívünk keverékével, mindenesetre szemüveg nélkül. No meg mindig csak bizonyos sávban, próbálj csak álmodban megfordulni, a világ veled mozdul, mint egy elemlámpa sávja, sokszor teszteltem. Aztán meg felkelésig bármi is történhet.

A napszemüvegem vált köddé ebben a csíki napsütésben, pont olyan reménytelenül, mint két éve az elődje a Fekete Tengerben. Akkor napokig jártam a partra követelni a nagy víztől a jussomat, barátok hada próbálta jobb belátásra bírni, sikertelenül. Most csak pislogok. Főleg hogy még ebbe a valószerűtlenül napsütéses Csíkba még rekedt egy kis nyár így, augusztus végén, amióta se Csík, sem a nyár nem a régi. És én sem, napszemüveg nélkül.

Amióta kiderült, hogy nekem is lehet napszemüvegem az igazi koordinátáival, és hogy végre szétnézhetek szabadon, józsefattillásan, anélkül, hogy a nap álnokul döfködne kardjával közben, olyan, mintha megérkeztem volna. Becsben is tartottam, volt neki örökös lakhelye a dizájnos tartóban, amikor épp nem volt szükség a szolgálataira. Nemrég, amikor az igazi szemüvegem eltörött, sokszorosan bizonyított: ha egy árnyalattal sötétebben is, de tartotta a világ koordinátáit, nem engedte rám dőlni a falakat, és az éles tárgyakat rendszerint eltávolította a szemem elől. Noha estére elfáradtam a homálytól, minden a helyén találtatott otthon, a síkok, a dimenziók megnyugtató rendjében. Ha este le is vettem, az már csak egy ihletésnyi fényt jelentett, mintha csak egy pohár bor okozta megnyugtató elrugaszkodás.

Szemüvegtelen létre nem is emlékszem, akárhogy is kutakodok a múltban, csak később, a szemüvegtől való akaratlagos vakációkra, mint eszmélésem kezdeteire, filozofikus boncolgatásaim, kreativitásom hajnalára. Mielőtt megkaptam az első szemüvegemet, sötét pincébe vittek le, majd ez megismétlődött, rutinná alakították, fondorlatos terveiket gyerekpszichológusok tanácsaihoz igazították, hogy aztán szinte kiáltsak a szemüvegért, belém ültették a félszet, a szükséget. Kaptam is a szemüveg után, hogy oszlassam a sötétet, kivédjem a támadást, az akkor még miniatűr keret az ujjnyi borkánaljjal testemmé, véremmé vált, koordinátámmá, a különben mindig egymásba folyó jobbommá és balommá, a mozdulatlan, kiszámítható rendemmé, helyemmé, szemben a gyönyörűséges, de kiismerhetetlen valósággal. Ott tapogatóztam a sötétben, közben láthatatlan erők lefogtak, mondták pislogjak, mondták ne pislogjak, tárgyakat dugdostak a szemembe, feszítették, pupillámban villámok sültek ki, fülembe csengők csilingeltek, kivilágított kacsák úsztak a fekete masszán veszélyesen közel, majd távolodtak. Nagy E betűk, kisebb E betűk váltakoztak a lehető leglehetetlenebb pozícióban, elszabadult szárakkal, nekem meg rendbe kellett tennem őket, villák, vasvillák, amik nem hagyták maguk rendbe tenni utánam eredtek – a rend maradt betakarítatlanul – ma is üldöznek. Azóta minden éjjel visszatérnek, támadást indítanak a szemeim ellen, én meg fulladozva ébredek és utolsó szusszanásommal nyúlok a szemüvegemért.

Már kamasz lehettem, amikor mintegy véletlenszerűen felfedeztem a szemüvegtelenség áldásait. A pillanat egybeesett a nagy megkérdőjelezések idejével, így történhetett, hogy egyszer csak már nem volt biztos, hogy nem lenne jobb felrúgni minden egyértelműséget, a bal és jobb unalmas váltakozását, a fehér-fekete, jó-rossz, közel-távol rendjét. Legalábbis ideiglenesen. Provokálni a biztonságérzetet.
Kiderült, hogy nemcsak jó móka, de hasznos is. Míg pajtásaimnak rendszerint egy vadász és egy fantás vodka volt az ára, én csak elegánsan leemeltem a szemüvegem az orromról, igaz, a nyoma ott maradt, mint a rövid ujjú pólónak, amiben pityókát szedtünk iskolakezdés gyanánt, de mindez most nem számított. Mint álom, amiről még nem tudod, hogy az, mégis bátran mozogsz benne, ahogy minden gyanús, félelmetes, amint a közeledbe ér, puhává, áttetszővé, súlytalanná válik. Ahogyan nyúlsz a dolgokért, de azok játszanak veled, kitérnek előled, csak annyira, hogy végül elérd, kedvesen, cinkosan biccentenek feléd távoli emberek, barátaid, akik ma mintha az összes poénodat értenék, a zene ismerős, ha nem is tudod beazonosítani, ahogyan a meglepően kellemesen cigiszagú vállat sem, amelyen a fejed nyugszik a lassúzás hullámzása közepette. Holnap utánanézel a számnak, ígéred, ahogyan ennek a fiúnak is, bár nem is érdemes, nem is szabad, jó most lépkedni ebben a habban, billegni, összemos(ód)ni. A vállon nyugvó hosszú, selymes hajat nézed, a tied, az övé, nem tiszta, eszedbe jut, hogy de hisz most nem a szemeddel nézel, álom ez, csak el ne múljon, orrodat csiklandozzák a fürtök. Csak ez marad, a zene, a szájíz, a szag. És a szemüveg másnap.

Mára már – a legutóbbi veszteség után – bebiztosítottam magam, mint rendes felnőtt álom, részegség, kreativitás ellen. Talajvesztés ellen. Életemben először két pár rendes szemüvegem lett minden eshetőség kivédésére. Mégis, az elveszett napszemüvegem előhalászta belőlem a költőt. Az írót, a hívőt, az álmodót. Kérlek, barátaim, könyörögjetek velem együtt Szent Antalhoz elveszett kreativitásomért, izé… napszemüvegemért:

„Tenger enged, bilincs törik
Az elveszett tagot, vagyont,
Ifjú és agg visszanyerik.”

Ámen. Ámen.