Print this page

Kristó Tibor EMIA-díjához

Hetven évvel ezelőtt, a magyar költészet napján született Kristó Tibor – és ez nem lehetett véletlen, ez már egy korai eljegyzésnek, eljegyződésnek is tekinthető. Már ha egyetértünk azzal a tétellel, hogy költőnek születni kell, nem lehet csak úgy azzá válni.

Kristó Tibor mégis csupán hosszú, kerülő utakon jutott el a líráig, de ezeket az utakat mind be kellett járnia költői beérkezéshez. A Kászonokban kezdődött helyettes tanári pályafutása, ahol falumúzeum létesítésébe kezdett, innen a csíkszeredai múzeumhoz került, majd a Hargitához/Hargita Népéhez, s úgy tűnt, marad a riportírásnál és a néprajzi kutatómunkánál. Pedig közben versek is íródtak. Egy nemrég megjelent interjúban így emlékszik a kezdeti időkre: „Azok közé tartozom, akik még látták Szabó Gyulát az Utunk szerkesztőségében, alázatosan a papír fölé hajolva, amint kézzel rója a betűket, akár egy kolostori apát. Úgyszintén Bálint Tibort a Napsugárnál. Többször megfordultam Székely János szerkesztői szobájában, Lászlóffy Aladár pedig a saját lakásán fogadott.”
Kristó Tibor első verseskönyve 1982-ben elő volt készítve nyomtatásra, aztán mégsem jelent: "így kimaradtam a Forrás sorozatból. Emiatt (is) talán egyetlen irodalmi műhelyhez sem tartozom. A magam lován magányos lovas vagyok." Amit kiderült, ennek áldásai is voltak az átkosban: legalább nem kellett írnia a Ceausescut és a kommunizmust dicsőítő verseket. A zsilipek a rendszerváltás után szakadtak fel, 1993-ben végre megjelent első verseskönyve Felhagyott ösvények címmel, majd újabbak követték. Vidékjáró riportkötetek – a Falufaggató, Kismesterségek alkonya, Fúvósébresztő, A riporter megtér – és verseskötetek is szép számban: Kései leltár, Égő Éden, Griffek és varjak, Kaugarit íjak, Napnyugatra tartok, Cézár pitvarában, Honos rögökön. A nagytatáskodással együtt pedig egy új hang is felbukkant: a gyermekverseké. Két kötetben aknázza ki a bennük rejlő lírai lehetőségeket: Kárász Karcsi, a csalihal címűben és a Zsolt kobold és szép Margitkában.

Kristó Tibor életútja eklatáns példája annak, hogy a fáziseltolódást be lehet hozni, hogy a kényszerpályára került tehetség előbb-utóbb utat keres magának és megmutatkozik, hogy hatvan után még nem kell leírni egy embert, mert még ekkor is jöhet kiteljesedés, nyugdíjhoz közeledve is pótolni lehet azt, amit korábban nem lehetett.
Kristó Tibor hű maradt szűkebb szülőföldjéhez, itt fejtette ki néprajzi, riporteri, költői tevékenységét, bizonyítva, hogy itthonról is lehet eredményeket elérni. Szülőfalujában, Csíkszentimrén fúvószenekart és községi könyvtárat alapított, csíkhegyalján tanyát épített magának. Ő tehát minden értelemben az alkotó, teremtő ember kategóriájába tartozik, aki most, hetven évesen is fáradhatatlanul dolgozik. Ami a legfontosabb számunkra, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványnál, hogy versben is gondolkodik. Újságírói, riporteri munkájáért már Életmű-díjjal jutalmazta Magyar Újságírók Romániai Egyesülete. A Romániai Írók Szövetsége tagjaként költői hovatartozása is egyértelmű. Jó, hogy most lírai életművét is jutalmazni tudjuk, mely talán megerősítést nyújt a továbbiakhoz.
Könyves és más természetű tervei megvalósításához erőt, egészséget kívánva szeretettel gratulálok Kristó Tibornak az EMIA-díjhoz!


Elhangzott az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díjátadó ünnepségén, 2019. október 12-én, Székelyudvarhelyen.

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány