Az álomcipő

Nézzük egymást. Én és a cipő. Én tompán, fátyolos tekintettel, ő ragyogva, kacéran. Egy világ választ el tőle. Ez a világ egyetlen satnya árcédula... Gebedjen meg, aki megszabta az árát. Azért ezt a cipőt akkor is megveszem, ha három hónapig csak füvet legelek. Bár lehet addigra feldobom a talpam és a pompás lábbeli másé lesz.

Másé bizony, mert már veszik is be a kirakatból és nem más az, akinek van pofája felpróbálni, mint az én drága szomszédasszonyom. És jó neki. Már viszi is. . .
Úgy állok ott, mint Lótné. Féltékenység dúl a lelkemben.
Két hét múlva, amikor már kezdek megnyugodni, csengetnek. A szomszédasszony az. Kérdi hányas a lábam. Mondom 39-es. Öröm csillog a szemében. Kivesz a szatyrából egy csomagot, és . . . és. . . ott a CIPŐ! A ragyogó. A modern. A magasított talpú. Amiért képes lettem volna éhen halni!
- Próbálja fel, és ha jó, magának adom - közli határozottan
Értetlenül nézem a lakótársnőt.
- Ne, ne tiltakozzék – mondja – Én sajnos nem tudok benne járni. Láttam milyen sóvárogva nézte, hát járjon benne maga. Ha tud - teszi hozzá és már megy is.
Én meg ott állok a csodacipőben, mint aki odakötött és képtelen vagyok egyetlen lépést is tenni. Na nem a meglepetéstől. Nem. Csak azért, mert az álomtopán talpa nem hajlik. Egybeöntött nagydarab beton. Olyan merev, mint egy hulla. Igen, semmi kétség. Ezt a cipőt halottaknak tervezték.
Majd meghagyom a végrendeletemben, hogy ebben temessenek el!