Téli kalandok

Amikor leesett a hó és általában leesett, mert a nyolcvanas években még megbízhatóan bejelentkezett a négy évszak, egyik a másik után, a gyerekember első dolga az volt, hogy megépítse otthona hóemberét. Udvaron, kertben, utcán. Így aztán, amerre csak jártunk feketeszemű, fazékkalapos hóemberek lógatták hosszú, hegyes répaorrukat és integettek a világnak elhasznált cirokseprű-karjukkal.


A következő lépés a szánkózás volt. Lekerültek a padlásra feltett szánkók. Lesepertük róluk a pókhálót és már indulhattunk is a bevetésre, az első szánkózásra, amit még rengeteg követett egész télen.
Volt egy szemétdomb a falu város felőli szélén, ahová az emberek a kidobásra szánt dolgaikat vitték, a döglött macskától kezdve a különféle műanyag és fém holmikig. Télen benépesült ez a kis domb. A vastag fehér hó jótékonyan elrejtette a domb aljába, üregeibe hányt szemetet, a népes gyerekhad pedig nagy hangoskodás közepette szánkázott késő szürkületig.
Manapság egyébként sűrű házrengeteg áll az egykori szemétdomb és környéke helyén, a szánkózó gyermekek is rég felnőttek. Talán most valamelyik nyugat-európai országban mesélik lelkesen csemetéiknek, milyen gyorsan suhantak a szánkók a szemétdomb kijegesedett lejtőjén.
Később átszoktunk egy másik helyre, a Kis utcai kiskúthoz, mert ott szélesebben elterülő és meredekebb domb fogadta a szánkázni vágyókat. Nemrég arra jártam és meglepve tapasztaltam, hogy a domb időközben összezsugorodott. Talán soha nem is volt méretes, csak a kisgyerek látta annak?
Volt ott sírás és kacagás egyaránt. Attól függően, kinek hogyan sikerült meglovagolni a fából, vasból készült paripákat. Mi inkább hasonfekve próbálkoztunk és közben két kézzel igyekeztünk irányban tartani a szánkót elejét. Ha ülve merészkedtünk a lejtőnek, az már nem mindig sikerült és időnként hempergés lett a vége vagy belecsúsztunk a forrás jéghideg csorgójába. De azért mégsem mentünk haza, csak mikor már keményre fagyott a nadrágunk szára.
Mikor nagyobbak lettünk, sportágat váltottunk. Talán egy tévében látott világverseny hatására jégkorongozni kezdtünk. Ehhez persze megfelelő helyszín is kellett. A Kis utcán keresztül kigyalogoltunk a Körös környékére, ahol akadtak kisebb tavacskák, holtágak.
Ez a sport már a kondícióról, a folytonos mozgásról szólt. Uralni a jeget, amelyen persze korcsolya nélkül, cipővel suhantunk. A korongot nemes egyszerűséggel egy-egy hal- vagy májpástétomos konzerv helyettesítette. A botot már otthonról hoztuk, méretre vágva. Akármi nem volt oda jó, csak egy dőlt L betűre hasonlító vastag karó volt képes játékba hozni, továbbpasszolni a korongot.
Nagy csaták zajlottak a vastag jégen, távol a falutól. Valószínűleg az iskolában beszéltük meg, hol és mikor találkozunk. Mert egy-egy ilyen játékhoz legalább hat-nyolc ember kellett. Nagy élmény volt utánozni a nagyokat és egy-egy látványos gólt kapuba passzolni.
A téli sportok, a sok kinti mozgás megedzett bennünket. Az én orrom sem csepegett annyit, mint mostanság. Szerettük a havat, nem féltünk a hidegtől, nem menekültünk az otthon melegébe, hanem naponta belevágtunk egy-egy újabb téli kalandba.