Szilánkos töredékek

Most már csak így, öregesen. Amióta – eredeti szándékom szerint peckesen, a valóságban elnehezedve, cammogva, trombózisos lábamat húzva – nyugdíjba vonultam, más viszonyba kerültem az idővel. Végigrohantam az életemen, végigkergettem magamat rajta, a mindig soros feladatra a szükségesnél jóval nagyobb energiát fordítva loholtam feladattól feladatig; most már csak egyetlen feladatom maradt: rugalmasan elszakadni az élettől. A loholásnak vége. nyugodt lelkiismerettel lehet az időt pazarolni. Könnyebb áltatni magam: sej, ráérünk arra még. Illetve könnyebb lehetne, ha ki tudnék bújni egyre cserzettebb bőrömből, ha átmentem volna a szivárvány alatt.

Évekkel ezelőtt, amikor a nyugdíjas évek szóba kerültek, jóval idősebb ismerősöm, akinek rálátása volt az életemre, azt mondta: tudod, mi fog a legjobban hiányozni? Nem is gondolod: a stressz. Az önismeret zord tényeire alapozva és próféta lelkemre hallgatva magabiztosan válaszoltam: erről én már előre gondoskodtam. Stresszből én már egy életre bespájzoltam, s abban is biztos vagyok, hogy a hétköznapok folyamatosan termelik majd az utánpótlást. Még csak azt sem mondhatom, hogy az öregkori stresszek természetüknél fogva másak lesznek, mint az eddigiek. A stressz forrása ugyanis bennünk van, úgy is mondhatnám: stresszből önellátóak vagyunk. A stressz személyre szóló, mindenkivel más vegyületet alkot.

*
Ülök tehát időmilliomosként a padlásszobámban, s ahogy egész életemben tettem, huszonnégy órás műszakban szorongok. Az a vezérdilim, hogy valamit elmulasztottam, valamit, amit csak én tehetnék meg, s mulasztásomnak, örök halasztásomnak végzetes következményei lehetnek. Ifjúkori krónikus beavatkozási viszketegségem az évtizedek során enyhült ugyan, de nem szűnt meg egészen. És tudom, milyen mulatságos egy tettvágytól fűtött vénember.

*
Öregkori terveinket a legbiztosabb fiatalkorunkban megvalósítani.

*
Van, aki bent van, de kívül áll. És van, aki kívül áll, de mégis bent maradt, mert alkatilag, zsigerileg van köze ahhoz, ami körülötte történik. A társulási ösztön az átlagosnál jóval erősebb a génjeiben.

*
Most már bátran bevallhatom: igenis, féltem. Aztán lassacskán megtanultam önmagamtól: ahhoz, hogy az életet az én létezéstechnikámmal elviseljem, nem szabad túlságosan félni. A félelem nem megszűnt, hanem elkopott bennem. Most már csak féltek. Az enyéimet. A féltés kopásállóbb, mint a félelem.

*
Valamikor ellenállónak számítottam. Ma mások számítanak ellenállónak. De a szembeszegüléssel, az ellenéléssel alanyi jogon megszerzett személyes szabadság semmihez sem hasonlítható mámora, a bajtársiasság, a bizalom, az egymásra utaltság emlékei ma is melegítenek.

*
Az egykori másként gondolkodókat ma már csak a múlt köti össze, bár a kezdetektől világos volt, hogy mindnyájan a magunk módján gondolkodtunk másként.

*
Az illúzióim többet romboltak bennem, mint a kőkemény falak, amelyekbe ütköztem.

*
Láttam történni a történelmet. Nemcsak körülöttem, velem történt meg.

*
Amikor hátrébb húzódtam, így búcsúztam el: barátnak talán mehetős vagyok, de alattvalónak alkalmatlan.

*
Minden elmondhatatlan – mondta Hervay Gizi 1967 márciusában Bukarestben a Balta Albă (Fehér Tó) negyedben. Minden felfoghatatlan, válaszoltam. Máig nem tudok beletörődni abba, hogy be vagyunk zárva saját magunk közölhetetlenségébe.

*
Fafejű öregekkel vitáztam át a fiatalságomat. Akkor ijedtem meg magamtól, amikor úgy éreztem: fafejű fiatalokkal vitázom át az öregségemet.

*
Életes látomásaimban fiatalon elhunyt barátaim öregen jönnek szembe az utcán. Testtartásukról, mozdulataikról ismerem fel őket. Akad köztük, aki botra támaszkodik.

*
Ritka elégtétel ért a minap. Tudományos folyóiratban olvastam egyik rögeszmémet: a szív parancsa olykor fölülírja az agyét. Kísérletekkel igazolódott, hogy a szív utasításokat küld a többi szervnek, s azok engedelmeskednek neki. A kutatók így fogalmaztak: a szív funkcionálisan szívagynak tekinthető. Azt is megállapították, hogy a szív elektromos mezejét a közelben tartózkodók is képesek érzékelni.
Évtizedekkel ezelőtt egy asszony, akivel nagyon tudtuk egymást simogatni, azt mondta nekem: érzem, hogy ráz a szíved.

*
Őszintén szeretném hinni: a szívem tudni fogja, mikor kell megállnia.

*
Padlásszobám ablakából a temetőre látok. A temetőre, ahol a szüleim nyugszanak. A temetőre, ahova két unokámat temettem el. A temetőre, ahol, belátható távolságra, barátaim fekszenek. Székely Jánossal húsz éven keresztül összeért íróasztalunk az Igaz Szó szerkesztőségében. Hiánytalan című versét sokszor mormogom magamban:

Nekem nagyon hiányoznak majd a fűk, a fák, a csillagok
S hiányzik, hogy én nem hiányzom a világnak, ha meghalok

Pedig eltűnik belőle a szem (s vele a látomás)
Amely olyannak látta egykor, amilyennek még senki más

Új látomássá rendeződnek a fűk, a fák, a csillagok
Világ lesz még, de más világ lesz hiánytalan, ha meghalok.

Az írásnak visszhangja is van, érdemes bekukkintani ide: http://kafe.hhrf.org/?p=14601#more-14601