Print this page

Lebukás

Részemről véget ért a vizsga, tanár úr. Be-fe-jez-tem. Ha poétai passzban volnék, azt mondanám: „Letészem a lantot. Nyugodjék.” De nem vagyok lírai lelkiállapotban, tanár úr, nem vagyok abban! Persze variálhatnék most p-vel és b-vel kezdődő szavakat a tanár úr felmenő ági női rokonságával kapcsolatban, mert az találna igazán a pillanatnyi fílingemhez, de visszafogom magam. Érti, tanár úr, a kurva életbe is visszafogom magam!!! Hogyhogy miért akadtam ki?! Hát van képe még megkérdezni?! Mert ön, tanár úr, az érettségi vizsga szabályzatát megszegve szemet hunyt afölött, hogy puskáztam! Mit tetszik mondani? Hogy nem vette észre? Tanár úr, ne akarjon délelőtt, 10 órakor ezzel az esti mesével beetetni?! Mi az, hogy nem látta?!

Nem csak látnia, de hallania is kellett volna. A tesóm mobilon diktálta a megoldást, én meg közben a neten ellenőriztem, nehogy már valami hiba becsússzék. Különben is miféle mentség ez? Ki hallott már olyant, hogy egy okleveles, felügyelő tanár hallás- és látásszervi panaszokra hivatkozva akar a felelősség alól kibújni?! Tudja mit?! Az elején még azt hittem, hogy simán lerendezhetjük az ügyet. Én beadtam volna diszkréten a dolgozatomat, maga pedig ugyanolyan tapintatosan kidobott volna a teremből, s úriemberek módjára mehettünk volna mindketten tovább. Ön a szakmai elégtételekben gazdag pedagógusi életpályán, én a sikeres pótvizsga felé vezető úton. Mostantól azonban más a helyzet. Nem elég, hogy nem állított le másolás közben, ráadásul nevetséges kifogásokkal sminkelgeti az inkompetenciáját! Most, hogy így állunk, egyenesen az érettségi bizottság elnökénél fogok feljelentést tenni maga ellen az írásbelin tanúsított etikátlan magatartása miatt. Egy tanár, aki engedi, hogy puskázzon a diák! Pfuj, hát ide jutottunk ezzel a fene nagy tanügyi reformmal! Megjegyzem, már kezdettől fogva gyanús volt nekem a tanár úr. Ahelyett, hogy megállás nélkül cirkált volna a teremben, hogy kiszúrja az illegális információszerzésre szakosodott diákokat, ön kényelmesen elterpeszkedett a katedránál, s elkezdett keresztrejtvényt fejteni. Tessék?! Hogy később felállt, és a padok között ellenőrző körutat tett?

Már meg ne sértődjék, tanár úr, de maga úgy hazudik, mint egy tisztességtelenségben megőszült, profi politikus. Méghogy ellenőrző körutat?! Akkor észre kellett volna vennie a harisnyakötőkhöz rögzített és a bugyikba rejtett adathordozó eszközöket! A vak is láthatta azonban, hogy maga kimondottan a miniszoknyás diáklányok combját és dekoltázsát vizslatta! Igaz, átlagon felüli vizuális erőkifejtéssel. Nem szégyelli magát a tanár úr?! Az írásbeli vizsga nem ingyenes kukkolóbár! Hogy merészelte az én tisztességes kolléganőim védtelenül közszemlére tett, zsenge bájait olyan szégyentelenül bámulni?! Ha már erre van gusztusa, nézzen be esténként az iskola mellett működő sztriptízbárba, ott a kiszabott tarifa ellenében legálisan gyönyörködhet bennük. Mit tetszik mondani? Hogy most az egyszer legyek még elnéző, s nem bánom meg? Jól értettem, a tanár úr korrupcióval is tetézni akarja a bűnét? Azt már nem! Nincs az a pénz, amiért én visszakoznék. Ideje már, hogy rend legyen ebben a kurva tanügyben! Remélem, tanulni fog az esetből, s azok a kollégái is, akik az idén még nem buktak le. Na, én megyek is az elnök úrhoz jelenteni az esetet. Viszlát, tanár úr! A pótvizsgán találkozunk.

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány