Úttalan út

Feleségem leküldött tojásért, oldalasért, gyűlölömitalért. Neki kell, gondoltam, üsse kő. Egyenes úton szoktam lemenni, most is arra tértem. De most nem volt olyan szerencsém, mint a hetedik gyereknek. A sarkon megtorpantam, merre tovább. A bőröm alatt egy sas karmát, egy bika böndülését meg száz kis epedarugó ébredését éreztem, és nem tudtam tovább bevenni a kanyart. Kedveskedni akartam a falaknak, nekik ütődtem. Megnyílt a sárga tűzfal, kitárult a kék babaszoba, és még a vakolat hullását se hallottam. Ilyen egyenesen berepülhető a világ? Csak mentem, szinte szálltam, kedvezményt adott a levegő. Szálltomban úgy ültem a feleségem ágyugolyóján, mint a repülő báró. Nem néztem se balra, se jobbra, olyan egyenesen hatoltam. Kényesség se bántott.

De szögbe nem bírtam haladni többé. Jobbra füves puszták, balra kéregtetők, keresztek töviskoronával, kikericses mező és kenguruszag. Olyan mereven szállongáltam, mint egy vízszintes kilencedes gyertya. Megyek addig, mondok, míg ki nem lehellem a lelkem. De akkor vettem észre, hogy a lelkem már kihullt a bekecsem zsebén át. Mert ott egy nagy lyuk tátongott, mióta átkeltem a felhőkön, és az egyik kunkorgós habperem kibökte. Hát a szélnek is szelelnie kell valahová. A lyukakat nem figyeltem a magam zsebein.

De a szívem is kikopaszodott, úgy vettem észre. Honnan vettem észre? Mert dalolhatnékom támadt, elővettem volna a bordám bokrétáiból azt kis piros csikarást, de hát már nem csiklandott többé. Hogy milyen a repülés szív nélkül? Hát olyan, mint a december. Utána már az utolsó nap jön. És ha nem áll elém egy erős, vasból font kötőfék, megérkezem a paradicsom magasába. De meg kell mondanom, arra nem kővel van kirakva az út. Az a pokol iránya. Élénk dünnyögést hallani, madárcsacsogást. Isten is kifityeg a kék habok közül, és csipkés kis ruciban, de nagy őszsárga szakállban közeled a messzi vándor felé.

De nem tudok megállni, érzem. Én egy egyenes ember vagyok a földről, Isten kapitány pedig csak a fizetővendégeket szokta elszállásolni, akik görbe utakon érnek ide. Foccs! Pöttyentem magamban szív nélkül, hogyan lehetnék én itt gazdatiszt. Csak bandagazda az angyalok közt, legfeljebb. Éreztem, gebedek. Isten is megfogta a kezem, megkente üstökös-zsírral, lesimogatott a golyóbisról, és beleszúrt az égbe. Láttam ott egy üres lyukat, nyilván kiesett belőle a görcs vagy az angyal. És azóta ebben az üresedésben élek, egy grádicson urammal és a griffmadárral.