Álmaim titkárnője

Egyszer egy sokat tapasztalt, idült pedagógus-szindrómában szenvedő tanár kollégám azt ajánlotta nekem, hogy ha jót akarok a munkahelyemen, keressem mindig a titkárnő kegyeit. Franciásan szólva: Cherchez la secrétaire! - Mert tudod - kacsintott rám sok tanügyi rémségtől bódultan bandzsító bal szemével -, az igazgatók jönnek-mennek, a titkárnők viszont maradnak, rendületlenül állva illetve ülve a sarat. Ha velük sikerül szót értened, a soros igazgató már csak lenge habcsók a tanügyi tortán. E bölcs tanács szerint igyekeztem érvényesülni régi iskolámban, s egy idő után úgy éreztem, sikerült elsajátítanom a titkárnő-szelídítés furmányos fortélyait.

Amikor azonban a sors kiszámíthatatlan kegyelméből vagy tréfájából jelenlegi iskolámba, a város ősi skólájába kerültem, kiderült, hogy még nem ismerem eléggé az efféle irodalakó ragadozók természetét. Vagy, ha mégis, akkor egy különösen veszélyes példánnyal kerültem szembe. Pedig olyan tisztelettel léptem be először a titkárságra, hogy hozzám képest még a legalázatosabb csiksomlyói zarándok is elszállt X Faktoros celebnek tűnhet csupán. - Ajtót - emelte rám tekintetét a titkárnő, s hangjának aerodinamikájától úgy kezdett lobogni a hajam, mint a Titanic-film hajóorrban összekapaszkodó szerelmes párjának, Céline Dion dalától kísérve. - Tessék? - kapaszkodtam kétségbeesetten az ajtófélfába, megakadályozandó terven kívüli, szélvészgyors távozásomat az Alma Mater kávéillatú, titkárnői szentélyéből.  - Csukd már be azt az ajtót! – fordította le az asztalnál Mária Teréziaként trónoló titkárnő hétköznapi nyelvre drámaian tömör s balladisztikusan homályos kijelentését. - Különben én is olyan süket leszek a huzattól, mint a szemközti iroda pedagógus populációja. - Bocsánat – makogtam a kezdők lámpalázas hangján, behúzva gyorsan az ajtót… s nem csak azt.

Attól fogva fokozott figyelemmel mentem be hozzá, szakavatott cirkuszi idomárként lesve minden mozdulatát. Néhány hónap múlva egészen közel, már-már harapásnyi távolságra merészkedtem az asztalához, villámgyors mozdulattal nyújtva át neki a kért iratokat. Arra azonban jól vigyáztam, hogy sohase kerüljek háttal neki, a munkaszerződésemből hiányzott ugyanis az egzotikus balesetekre vonatkozó biztosítás. Egy idő után ő is másképpen kezdett viszonyulni hozzám. Szigorúsága megbocsátó szánalommá vált, már nem szólt rám megrovóan, hanem sajnálkozva mosolygott hiányos bürokrácia-ismereteim láttán.

Igen, egy idő után úgy éreztem, hogy a magam kezdetleges módján, úgy-ahogy, de némileg kielégítem az igényeit. Már nem kaptam heveny hasmenési rohamot, ha jelenlétemben a hangját néha fölemelte, s a hajam sem lobogott oly hevesen, mint a Titanic szerelmespárjáé ama felejthetetlen jelenetben, Céline Dion dalával a szélben.

Már-már úgy nézett ki, hogy épen megúszom a vele való hivatali kontaktusokat, amikor egy napon szigorú ábrázattal fogadott. - Baj van az osztályod év végi átlagával - nézett rám sötéten. Hát hogyne lenne baj, gondoltam én szorongva, ha ugyanis tudnék számolni, már rég Abel-díjas matematikus lennék, s nem holmi billentyűkoptató irodalmár. Miközben elbaltázott intellektuális karrierem állomásai leperegtek előttem, egyre hevesebben kezdtem vágyakozni egy szűk egérlyuk után, amelyben meghúzhatnám magam fenyegetően fölém tornyosuló, hatalmas cunamija elől. - Most az egyszer még elnézem – szólalt meg újra, s hangja karácsonyi csengőhangként csilingelt az irodában. - Tessék, te is számítsd ki újra!

Azon az éjjelen különös álmot láttam. Valaki vagy valami, inspekciós brigád vagy a tanügyi reform szeszélyes szörnyetege üldözött egy sötét sikátorban. Már-már utolértek, amikor egy nyitott kapun át sikerült egy többemeletes házba menekülnöm. Hosszú folyosón találtam magam, kétfelől ajtók sorakoztak. Először azt hittem, egy iskolába kerültem, ám az ajtókon benyitva padok helyett ágyakat láttam, s rajtuk egyértelmű pozícióban fekvő párokat. Az utolsó terem vöröslámpás fényében a titkárnővel találtam szembe magam. Domina szerkó volt rajta: fémszegekkel kivert, fekete bőr tanga, hozzá passzoló, mélyen dekoltált felső résszel. Lábán hosszú, sötéten csillogó csizma feszült, kezében lovaglókorbács és számológép. - Már vártalak, szépfiú – suhogtatta meg biztatóan a korbácsot, s mire észbe kaptam volna, már rám is kapcsolt egy sündisznóbőrből készült nyakörvet. - Na, gyerünk, itt az ideje, hogy elszámoljunk – mosolygott rám vészjóslóan. - Kegyelem – nyöszörögtem négykézláb, s riadtan tekintettem parányivá zsugorodott plajbászomra. - Többé sohasem adok le pontatlan statisztikát, kimutatást, táblázatot, kérvényt, stb.. - Késő bánat, fiúka, s még az ajtót sem csuktad be. Én is olyan süket lettem a huzatban, mint a cég többi alkalmazottja – rántott nagyot a nyakörvhöz kapcsolt szíjon.

A mozdulattól előrebuktam, s a padlóba vertem a fejem. Amikor magamhoz tértem, egy gyönyörűséges tisztáson találtam magam. A madarak a kilencvenes évek s napjaink slágereit énekelték, a virágok Chanel és Dior illatot árasztottak. Szóval, olyan volt minden, mint egy hamisítatlan népmesében. Előttem áttetsző, szivárványszínű leplet viselő, szépséges női alak lebegett a légben. - Drága titkárnő – suttogtam megigézve az égi jelenés láttán. - Tündér Ilona – javított ki kedvesen mosolyogva. - Tündér Ilona. Tudod, ma én vagyok a szolgálatos jó tündér. Kívánhatsz bármit tőlem – kacagott föl édesen. - Ne legyenek lyukas óráim - válaszoltam kapásból, mert én sem ma szálltam le a tanügyi falvédőről. Tündér Ilona arcáról lefagyott a mosoly. - Sajnálom, ez nem az én részlegem. Én a tündértitkárságon dolgozom. Menj vissza szépen a te világodba – emelte föl a varázspálcáját. - Ezt csak ott lehet elintézni. Keresd az aligazgatót Ő az órarendek mindenható ura.

… A telefonom csengőhangjára riadtam föl. Megkönnyebbülve néztem körül. A lakásban még csend volt, csak a szomszéd lakrészből szűrődött át a rádió hangja. Céline Dion énekelte a Titanic slágerét.