Nemesített literatúra – avagy írnak-e a nők?

Beszéljünk a nőkről címmel nemrég vitaindító írást közölt Gergely Tamás az eirodalom.ro-n a női írókról, hiányukról. Most Varga Melinda reakcióját hozzuk:

Kolozsvári egyetemistaként, pályakezdő költőként folyamatosan találkoztam a női irodalom vitatémával, még az egyébként nyitott szellemiségű Bretter Körökön is állandóan meglovagolták ezt a mára már szerencsére lerágott csontnak számító témát, amint alkalom adódott rá és egy női szerző mutatkozott be, rögtön föltették neki a kérdést: milyen érzés nőként írni, és rendszerint kielemezték, hogy az illető versek vagy prózák a női irodalom kategóriájába tartoznak vagy sem.

Érdekes módon az sosem merült föl, hogy férfi irodalom-e az, amit mondjuk egyik másik pályakezdő, még kötettel nem rendelkező ifjú titán letett az asztalra, vagy fölolvasott, megmutatott egyik másik már elismert kollégának.

 Arra is jól emlékszem, amikor László Noémi Százegy című verseskötetének bemutatóján fölmerült ez a téma. És ilyenkor László Noémi mindig nagyon ütősen válaszolt. Többek között azt is említette, hogy az irodalom, mint olyan egy női foglalatosság, és hát a férfiak miért nem mennek el inkább fát vágni. . .Ezért nem ok nélkül rettegtem az első Bretterem előtt. . . Mi van akkor, ha kiderül, hogy női irodalmat művelek, vagy ha valaha elkövetem azt a végzetes hibát, hogy női szempontból átélt szerelmes verseimet papírra vetem, és a befutott, elismert férfi író- és költőismerősök fölfedezik benne ezt a jelleget.  Aztán ebből az okból kifolyólag nagyon vigyáztam arra, hogy véletlenül se érdemeljem ki a költőNŐ titulust, mert az akár végzetes is lehet a számomra. Az első Bretteremet megelőzően ugyan Orbán János Dénesnek elküldött verseimre válaszként megkaptam az igencsak hízelgő és megnyugtató véleményt, kritikát: amit írok, nem nőirodalom, nincs benne giccses, rózsaszín világ, a hold, a csillagok és egyéb ilyen állatfajták és a nagyon álromantikus szerelem sem szerepel benne, mint téma. És akkor végre azt is megtudtam, mi az, ami nőirodalom. De rögtön ellentmondással kerültem szembe, mert ilyen jellegű szárnypróbálgatásokat férfiaktól is olvastam vagy hallottam és esetükben maximum csak annyi merült föl, hogy rossz verset írnak, közhelyes, amit művelnek, az sosem, hogy ez női líra lenne….

Aztán szerencsésen túléltem az első Bretteres föllépésemet, fölfele szállt a füst, ami korántsem jelentette azt, hogy hátradőlhetek, felszusszanhatok: most már biztos, hogy nem írok női lírát. Ez csak egy ígéret volt arra, hogyha dolgozom, akkor talán költő lesz belőlem, leközlik a verseim különböző irodalmi folyóiratokban és majd kötetem is lesz.

Ahogy telt-múlt az idő, a kolozsvári Bretterek sem voltak már olyan véres kezűek, igaz, hogy sokkal kevesebben érdeklődtek iránta, mint mondjuk abban az időben, amikor én első-másodéves egyetemista voltam. Nem kezdett már érdekelni ez a női irodalom téma sem, inkább arra próbáltam összpontosítani, hogy a tőlem telhető legjobban írjam meg a verset, válasszak témát, na meg gyakran múzsát is hozzá. Azóta már nyilvánvaló számomra, hogy vannak verseim, amelyeken érezhető, hogy nő írta, de ezzel az égadata világon semmi gond sincs. Hiszen vannak olyan férfi költők, akik egyáltalán nem művelnek férfi literatúrát, kifejezésrendszerük inkább nőies, érzékibb, finomabb, és ez nem volt másként a magyar irodalom történetében régebb sem. Ha csak Kosztolányi verseit kezdjük boncolgatni, jól látható, hogy nem az a tipikus macsó-líra. Inkább nőies, mintsem férfias. Ha sarkítani akarunk, azt is mondhatnám, a verseim zöme inkább férfi-vers, mintsem női líra, hiszen olyan témákhoz, kifejezésekhez nyúlok, amelyek folytán ilyen lesz az alkotás.

Meggyőződésem, hogy fölösleges az irodalmat női és férfi szempontok szerint szétválasztani, vagy ebben keresni valaminek az okát. Abban nem hiszek, hogy egységes a magyar irodalom, véleményem szerint igenis van székely vagy vajdasági literatúra és pesti vers is, de a női-férfi szempontokat nem tartom létjogosultnak, esztétikai kritériumnak meg pláné nem, pontosan a fent említetek miatt.

Hogy miért nem írnak prózát a nők? – teszi föl a kérdést Gergely Tamás a www.eirodalom.ro-n. Úgy érzem, kissé tájékozatlan az úr, és ezzel nem bántani szeretném, csak fölhívni a figyelmét arra, hogy a fiatal prózaírók között ma egyre több a nő, sőt megkockáztatnám azt, hogy talán több a nő, mint a férfi. Csak két markáns, erdélyi nevet említsünk, Adorjáni Panna vagy Márton Evelin. A nők olykor sokkal érzékenyebben képesek átlátni társadalmi összefüggéseket és intenzívebben élnek meg bizonyos élményeket is. Természetűktől adódóan ez az érzékük kifinomultabb, mint a férfiaké. Az már persze más kérdés, hogy az élményanyagot miként tudja megírni az illető alkotó. És úgy gondolom, ez sem lehet férfi vagy nőközpontú probléma. Hogy mennyire hiúak a nők? Kedves Gergely Tamás, ha egy nőt nem jellemez valamilyen szinten a hiúság, akkor, az nem is igazi nő. Hiszen nem véletlenül vásárolnak havonta új ruhát, vagy mennek el fodrászhoz, ha megtehetik vagy festik magukat. Tetszeni akarnak a férfinak, megmutatni valamit magukból, rivalizálni a nőtársaikkal.  De az irodalom szerintem nem az öncélú fitogtatásról, a tetszeni akarás vágyáról szól, hanem jó esetben kritikát fogalmaz meg a társadalommal szemben, élményeket ír le, támpontokat ad az olvasóknak lényegi dolgokról vagy csak egyszerűen szórakoztatja az olvasót.  A szépirodalom valóban nem hoz pénzt a házhoz, ezt jól látja Gergely Tamás is. De akkor miért írnak a férfiak verset? Hiszen a megszokott társadalmi normák szerint ők azok, akiknek kötelességük gondoskodni a családról, előteremteni az anyagi javakat, biztonság-érzetet adni a nőnek, a gyerekeknek. Nem igazán ismerek olyan alkotót, akinek a pénz lenne az elsődleges motiváció az íráshoz. Tehát nem a pénzért írnak, vagy nem írnak a nők, és a férfiak.

A legutóbbi kutatások szerint a szebbik nem több olvas, mint a teremetés koronái, ezért ismert magyarországi kiadók rá is játszanak erre és szerzőiknek olyan címeket javasolnak, amelyre a hölgyek a könyvesboltban fölfigyelnek.

Mielőtt még bárki kérdőre vonná bármelyik irodalmi lap vagy portál szerkesztőit, hogy miért nem közölnek női szerzőket, szerintem nem ártana mindezeket fontolóra vennie, és főként figyelmesen olvasnia olyan női szerzőket, akik folyamatosan jelen vannak az irodalmi körforgásban, köteteik jelennek meg, vagy ha még nagyon a pálya elején vannak, akkor hazai és anyaországi folyóiratokban publikálnak rendszeresen. Csak néhány nevet említsek: László Noémi, Farkas Wellmann Éva, Izsó Zita, Győrfi Kata, Adorjáni Panna, Csobánka Zsuzsa, Láng Orsolya, Márton Evelin, Király Kinga Júlia, Papp Zakor Ilka, de a sort szerencsére tetszés szerint lehet még bővíteni kiváló női alkotókkal.