Diogenész lámpája kerestetik

Ma is helyénvaló a régiek elveiből kiindulva elgondolkozni egy-egy kérdésen, abból például, hogy semmi emberit nem tartok magamtól idegennek, vagyis nihil humani a me alienum puto. Sőt még akkor is tarthatjuk magunkat ehhez, ha adott esetben előnytelen helyzetben, rossz színben tüntetjük fel ezáltal az embert, minthogy nemegyszer az ember által létrehozott „mű” vagy az embertől eredő valamely cselekvés nem a jó és igaz kategóriájába sorolható... Számot kell vetned, hogy mi jóra s mi rosszra képes az ember, ha önmagad s a világot akarod megismerni.

Némi negatív tapasztalat indíthatta fényes nappal égő lámpával a kezében az ókori hordólakó bölcset, Diogenészt is, hogy embert keressen egy zsúfolt metropolisz piacterén, hiszen őt is érdekelhette minden, mi emberi. Nyilvánvaló, hogy ha éppen az emberi attrubútumot nem találni valakiben, az is embert jellemez... Hősünket mindez mélyen foglalkoztathatta. Látnia kellett az emberben lévő rosszat – szerinte az anyagi javak hajhászása tesz rosszá embert –, igaz, ő az ilyenről azt gondolta, hogy az illető magától az emberi minőségtől távolodott el. Csalódott tehát az emberben, s habár megpróbálta, nem vonulhatott ki teljesen a társadalomból. Voltak kalandjai szárazföldön és tengeren, élt világvárosokban, s bizonyára voltak neki – akárcsak mai utódainak – találkozásai úrral és szolgával, főnökkel és beosztottal, mesterrel és tanítvánnyal, magányos csavargóval és tömeggel, csak éppen azzal, akivel találkozni annyira vágyott, emberrel nemigen találkozott. Társadalomból való kivonulásával azt is – mai, gyakran hallott elijesztő kifejezéssel élve – kommunikálta, hogy az ember javíthatatlan, anyagi javakat halmoz, nem él erényes életet. Lépéseket, kísérleteket ha tett is, hogy rádöbbentse embertársait a szellemi és morális válságra, azt igazi polgárpukkasztó módjára tette. Nyilvános helyeken, például az agorán való megjelenésével és akcióival kisebb-nagyobb botrányokat is keltett. Ne feledjük: a fennálló rendet megvető, a bevett szokásokat kigúnyoló filozófiai iskola híve volt. Cinikus.

El kell ismernünk, adódhatnak ma is helyzetek, mikor csak ilyen „válogatott” módszerekkel lehetne arra késztetni embereket, hogy nézzenek szembe végre magukkal, változtassák meg életüket, ha embernek kívánnak maradni. Beláthatjuk, a diktatúra bukásával nagy távlatok, sokféle alternatíva nyílt az egyén számára, de az sem tagadható, hogy például szellemi s még inkább morális téren egyértelműbb volt a választás és eligazodás a letűnt zsarnoki rendszerben, mint a jelenlegiben. Könnyen szét lehetett választani a diktatúra fűrészpor-ízű mesterséges nyelvét és propagátorát az igazi emberi beszédtől, illetve a korrekt polgártárstól, s így ki-ki értelmét vehette a szavaknak, illetve megbízható beszédtársra talált. Ma viszont, legyen szó bármilyen témáról,  tárgyalást folytatnak az emberek, s nem könnyű előrelátni, hogy ugyanazon személy áll-e fel az asztaltól, aki leült. Üzleti érdekek szerint változik maga az ember is... Ma könnyűszerrel, álságos reklámnyelven adható el bármilyen hamis termék eredetiként, bárányként a farkas, borotvaként egy szőrtelenítő zümmögő kézi masina. Nem a dolog maga, hanem a csomagolás és az árucímke, no meg ügynökök szép szava teszi, hogy mi minek kell, hogy minősüljön a fogyasztó számára. Értékét sem a piac dönti el ma már egy terméknek vagy szolgáltatásnak, hanem a piacot manipuláló érdekek. Hogy mi lehet egy előkelő vendéglőbe szóló meghívás mögött, az is csak miután felöltöztettek méregdrága és szükségtelen holmival, akkor derül ki. Egy névre szóló hűségkártyával való megajándékozáskor sem számít arra a kliens vagy pláné a páciens, hogy anyagi megrövidítése van máris előkészítve...

Ily kis dolgokban is mind-mind az emberi nyilvánul meg, éspedig egy olyan álnok törekvése eme „szép új világ” működtetőinek, hogy minél átláthatatlanabb legyen az egyén számára a világ. Vagyis az emberinek egy olyan oldala, amelyik miatt nemegyszer lenne oka bárkinek fényes nappal lámpával keresni köztereinken az embert. Akár kisvárosokban is. Az erdélyi klasszikus költőtriász tagját, Tompa Lászlót sem világvárosi tapasztalatai késztették versben felidézni Diogenész alakját több mint hetven évvel ezelőtt. Igaz, ő még a tőkés világnak a „pattintott” szakaszában élt és emelte fel szavát mindaz ellen, ami a humanizmust megcsúfolta, ő még azt konstatálta, hogy önzés, gőg füstje, rosszaság ködárja, ez árad át most gát nélkül a földön, hogy ha el is leng künn egy-egy emberárnyék: öntelt sivárság sötétlik le róla, továbbá azt, hogy csak fent fog, fent köröm nyer küzdelmet bárhol, ma viszont ugyanazon tőkés világ „csiszolt” szakaszában lennénk, amikor a való világtól, sőt már-már önmagától is teljesen elszakítva tévelyeg a tömegember, s igazira találni egyre nehezebb. Szükség lenne hát Diogenész lámpájára?