Nyelvében és kultúrájában él...

A magyar nyelv zseniális vizsgálója, Kosztolányi, ha a nyelvről szólt, mindig a beszéd által megnyilvánuló ember s ebből következően a lélek kérdéseihez igazítva szabta meg mondandójának, gondolati kísérleteinek irányát.Akkor is, amikor emberség és magyarság fogalmait mintegy természetes módon kapcsolta össze, s vetette papírra mély gondolati tartalommal telített híres vallomását, mondván: „az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. (...)

Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.” Úgy vélem, az emberség, hasonlóan az anyanyelvhez, a kultúrától sem választható el. Esetünkben: a magyartól.

Megfordulhat az ember az ókori vagy az újkori világ nevezetes helyszínein, a pogány vagy a keresztény kultúra kimagasló értékű emlékeivel ismerkedhet, a látottakat mind magáénak vallhatja, s eltöprenghet az emberi jelenségen, mindenen, mi emberi, de az, ami lelkileg talán a legmélyebben megérinti, valamiképpen nemzeti identitásával, esetünkben a magyarsággal áll kapcsolatban, s ezáltal: a magyar kultúrával.
Érzésnek és gondolatnak nincs nemzetisége, a női szépség és titokzatosság vagy a mérhetetlen anyai fájdalom egyetemes, tapasztalni mindezt akkor is, ha örökbecsű képzőművészeti alkotásokkal, például a Mona Lisával vagy a Pietával van találkozásod, de mondjuk az irodalmi alkotások esetében, minthogy ezek nyelvi képződmények, indokolt lehet együtt felvetni például az emberség és magyarság kérdését. Mert hogy éppen irodalmon túlnőtt irodalmi mű keletkezéséhez, Kölcsey Hymnusához igazodva jelölték ki, hogy a magyar kultúra napja január 22-e legyen, minthogy 1823-ban ezen a napon fejezte be ezt a költeményét. Egy-egy kimagasló érték ugyanis a nemzet szellemiségét és lelkiségét hordozza magában. Kölcsey Hymnusa például azt, hogy Istenhez forduló a magyar, minthogy tőle vár „védő kart”, ha ellenséggel küzd, s hozzá is fohászkodott mindig a „zivataros századokban”, kit „vészek hányának”. Arra is most kell emlékeznünk, hogy az ünnep előestéje Madách Imre születésnapja...
Ha a nyelv által a beszéd lehetővé teszi, hogy az ember a maga teljes szellemi és lelki valójában nyilatkozzon meg, akkor ugyanerre egy nemzetnek a saját kultúrája lehet a legalkalmasabb.

Magától értetődően büszke az ember nemzeti kultúrájára, és annak ünnepét megtartani illő, viszont nem az öncélú ünneplés, mi elégtételt jelent, s – élő klasszikus költőt idézve – „egy népet megéltet”, de teremteni s fenntartani kell nap mint nap a magyar kultúrát. Nem ünneplés által gazdagodik, hanem értékek létrehozása s azok egyéni és közösségi befogadása révén. Kultúrát támogató külső feltételek biztosítására van szükség egyrészt, másrészt pedig az emberi, azaz szubjektív tényezők kedvező „csillagállásának” bekövetkeztét kell kivárni, azt, amikor eredeti gondolat és egyéni teremtő képesség egyszerre nyilvánulhat meg valamely jelentékeny alkotóban. Általában mélyről jön és súlyos egy eredeti gondolat, de azt tartom, éppen az ilyen tud szárnyalni is igazán. Ugyanakkor be kell látnunk, hiába van együtt eredeti gondolat és egyéni teremtő erő, ha mindez nem válhat közösségivé. Egy mű jelentőségét a közösségbe való beágyazódottsága adja, vagyis ha a nemzeti kultúra részévé válik.

Ez tartósan csak az igazán nagyok esetében ment végbe az elmúlt századokban, egy kölcsönzött szójátékkal élve, az agybirtokosok körében. Kölcseynk, Madáchunk mindenképp közéjük sorolandó. Előbbi nemcsak a nemzeti jelképpé nőtt Hymnusával, de más jelentős versével és esszéjével is, utóbbi az emberiség sorsáról készült drámai költeményével, amellyel a szerző egy sötét korszakban a történelem során felhalmozódott tengernyi csalódással, kudarcokkal és tragikus elbukásokkal számot vetve – és ezeket művészileg megjelenítve – a küzdés és a bizakodás eszméjének jegyében tudta elképzelni a járható, emberi és magyar utat.