DÉLIBÁB

Kedves Barátom!

Örömmel hallom, hogy újabban cirkusztörténeteket forgatsz, helyesebben forgatnál megfelelő sztori birtokában. Őszintén szólva meglepett, hogy rám gondoltál, hiszen én sohasem dolgoztam cirkuszban, de még hasonló helyeken sem. Mi tagadás, szerettem volna, sőt, hosszú ideig lestem, kerülgettem is az arénát. Sajna hiába, noha tizenhárom évig tornásztam, és olyan számokat dolgoztam ki, amiket profi artisták is meg-megtapsoltak. Utána slussz, nincs tovább, ugyanaz maradtam, aki ma is vagyok: szürke kis egér az egerek között. Ezért nem értem, mit akarsz egy olyan sztorival, amely elejétől végig merő bevezetés, utazás a cirkuszba, vagy inkább a cirkusz körül. (Lásd Jules Verne Utazás a Holdba, illetőleg Hold körül című regényeit!) Ám legyen, dióhéjban elmesélem cirkusszal kapcsolatos élményeimet, hátha fel tudsz belőlük használni készülő dokumentumfilmedhez (?) valamit.
Baráti szeretettel, Pali

Kezdetben teremté Isten az eget és földet. Ipolyi úr számára meg egy „jó” szomszédot. Ott illatozott a konyhája kb. egy méterre a szerencsétlen könyvelő remegő orra előtt. Télen még hagyján, de nyáron, amikor valamennyi ajtó, ablak tárva-nyitva állt, Ipolyi úr minden reggel kávéillatra ébredt. Kár, hogy magas vérnyomása volt, ennélfogva sohasem ihatott kávét.

Nincs furcsább, bonyolultabb dolog az emberi lékeknél. Ezt példázza a következő egyszerű történet.
Weiss Fercsi szerelmes volt. No hiszen, ki nem volt! De ő igazán, fülig, mint egy... Szóval nagyon, s ami rosszabb, bizony reménytelenül, miután Aranka rá sem hederített.
– Hagyd a francba! – tanácsolta Ödön a IV. A-ból. – Ezt a pillét, öregem, csak a buldózerek izgatják.

Csöndben kanalazták a forró, aranysárga tyúklevest. Május lévén, kinn terítettek a lugasban. Az asztalfőn ült a fehér bajszú, piros képű ünnepelt, Péntek Mátyás, nyugalmazott, pontosabban, két napja nyugdíjas kőműves. Éppen ezt ünnepelték most, szűk családi körben fiai, menyei, egyszóval az egész család.
Az öreg tekintete elégedetten futott végig az ünneplőben feszítő vendégkoszorún, mely hónapok óta most találkozott egymással először. Volt, aki kerek egy esztendeje nem járt Péntek Mátyás portáján, de ugyanígy hanyagolták el egymást is a rokonok. Hanyagolták? Nem értek rá, és ez nagy különbség, amire maga Péntek is kezdett ráébredni. Párszor ő is kipróbálta a nyolcórás műszakot, és alig keresett többet, mint amennyit megevett. Erre rákapcsolt, és a mai napig is maszekol, kulizik, hogy bort is ihasson a húshoz, kenyérhez.

Valahol mélyen, több száz, ezer ölre a föld alatt élt egy sereg gyíkszerű hüllő. Akkorák voltak, mint a vadászkutyák. Testüket pikkely borította, végtagjaik karmokban végződtek, két-három vagy még ennél is több fejük nőtt és olyan szárnyuk, mint a denevéreknek. Azonban repülni már egyik sem tudott, idővel elcsökevényesedett a szárnyuk, szemük, majd maguk is kipusztultak. Hogy miként kerültek a föld alá, éppoly rejtély, mint fennmaradásuk és későbbi pusztulásuk is. Utoljára már csak egyetlen példány maradt, a legerősebb, egy háromfejű, mindnyájuknál eszesebb „sárkány”. Ez, megszimatolva a rá váró veszélyt, kimenekült a barlangból. Sokáig, talán heteken át tévelygett a föld feneketlen gyomrában, barlangról barlangra, egyik labirintusból ki, a másikba be, amikor egy szép napon felvergődött a felszínre.

Mint minden gyermek, suttyókoromban én is éltem-haltam a cirkuszért. Hol az erőművészek bűvöltek el, hol a hipnotizőrök, addig-addig, amíg egy szép napon magam is gyakorolni kezdtem. Betanultam néhány számot, aztán rohantam kipróbálni.
– Nézz reám, és aludj!
– Így? – állt kötélnek egyik jó barátom, fél szemét behunyta, és ráütött a hasára.
– Hütyü!
– De hát én nézlek – mutatott a nyitott szemére –, a másikkal meg alszom – bökött a csukottra.

1990. okt. 1.
Tisztelt igazgató úr

Nevem Cinka Hanna. Negyvenéves vagyok, négy gyermek annya az ötödik most van útba. Azal a kérésel fordulok magáho vegyen visza az üzembe. Tudom hogy csak nyoc osztájom van másnak tizenketö mégis az uccára teccet hányni őket is. Igen ám, de nekik nincs gyerekük osztán az uruk is keres valamit viszont én óján egyedül vagyok mint a kis ujam. Se emberem se szüleim csak a purdék akik mindig eni akarnak. Én adnék szívesen hogyne adnék, drága igazgató úr, ruhát is meg mindent csak hát hónan ha nekem sincs?
Ezér nem járnak iskolába se inkáb guberálunk, kukázunk. Ha az igazgató úr viszavene minden héten kimosnám a szenyesét vagy felásnám a hobiját mer munka nélkül csak a gazdagok élhetnek. Nagyon kérem segítsen különben kiülök a gyár elé és ott kuldulom ösze kenyerünket a családnak. Válaszát türelmetlenül várja régi dógozojuk Cinka Hanna.

– Egy, kettő, egy, kettő...! Mellet ki, térdeket föl!
A sasorrú, enyhén pocakos tanár gyönyörködve mustrálta egyik tanítványát. A lány tizenöt éves volt, bogárszemű, combjai izmosak, csípője enyhén ívelt. Beck ötven, ehhez képest elég jól bírta magát. Fiatalosan járt, mozgott, beszélt – hovatovább egyre görcsösebben, hátha becsaphatja a közelgő öregséget. Felesége elhunyt, talán egy új asszony... Á, hacsak nem fiatal, friss bőröcske, aki még őt is hangulatba hozhatná. Mint... mint ez a kölyöklány, noha évre még gyerek, plusz a tanítványa, akivel így legfeljebb csak szemezhet, azt is diszkréten, nehogy folt essék tanári becsületén.

Régi közhely, miszerint a pénz, a jólét ritkán boldogít. Bizonyíték erre az a háborút követő néhány év, amit kisfiúként éltem át egy romániai faluban. Helyesebben most romániai, mert akkor, a második bécsi döntés révén, Magyarországhoz tartozott.
Kajántót ugyanaz jellemezte, mint a többi falut akkoriban: düledező kunyhók, elhanyagolt szántóföldek, hiányzott a villany, út, pénz. A parasztok mezítláb jártak, egyik-másik rongyokban. Rádió, mozi nem létezett. Ezt pótolták a fonók, a tengerihántás és egyéb népi „rendezvény”, ahol szájról szájra szállt a dal, a fiatalok mókáztak, az idősebbek meséltek, és… Folytassam? Boldog voltam, így mezítláb és szegényen.

Az újságíró kíváncsian nyitott a szűk szuterénbe. Nyirkos hideg és szívszorító nyomor fogadta. A falak füstösek és repedezettek voltak. Közvetlenül az ajtó mellett rozsdás vaskályha bóbiskolt, pár lépésre tőle ágy, amolyan priccsféle recsegett a nyomorék öreg alatt.
– Ballay Zénó vagyok – mutatkozott be a publicista – a helybeli lap egyik riportere. Szeretnék Béla bácsiról, így hívják, ugye, szóval szeretnék írni egy cikket – tért egyenesen a tárgyra. – Mondja el, hogy él, miben szenved hiányt...!