Péter Árpád

Péter Árpád

A kezdő Apa reggele

Ma reggel lépegetek szép lassan a Város Szíve felé, nyugodtan, kimérten veszem a levegőt, mosolyogva nyugtázom, hogy megint Varjak lepték el a Beszürkült Nyári Eget, és Verebek csivitelnek a Hársfák lombjai közé megbújva, és rajtam kívül nem jár Ember a Kis Utcában. Néhány Utcányival arrébb munkába, oktatási intézményekbe igyekvők tömegei hömpölyögnek fertelmes bűzt okádó acélszörnyetegekbe zárva, de mindebből ide, a Kis Utcába, csak halvány gőzpamacsok jutnak el, és alig valami lüktető zaj. Lendületesen lépek, egyenesen, figyelmem a távoli zajokra és a lombok susogására összpontosítva, így hát nem csoda, hogy szinte belém vágódott egy kerékpáros. 

Zöld zuhanás a reggelbe

Ma reggel olyan csend volt a Kis Utcában, hogy hallani lehetett az aszfalton felhevült levegő hullámzását, a lehulló levelek halálsóhaját, a kapuoszlopon ülő galamb tollászkodás közben a szárnyáról kiszakadt pihéjének földre érkezését, de az utcában járőröző korcs angóramacskák bolyhos farkának a járdaszegélyhez való súrlódását is.

A felsepert Reggel

Ma reggel korán ébredt a Város. Én is, így hamar beértem a Nagy Útkereszteződéshez, amelynél találkát adnak egymásnak a Bőgő Motorú Gépszörnyetegek a Tilosban Átkelő, Sietős Gyalogosokkal.

Tavaszi csendes utca

Ma reggel ballagok a rügybontogató Tavaszi Utcában, lábam alatt csak az Ősz által elhullajtott gesztenyelevelek roppannak halkan – halkabban, mint a Tavasz melegének déli szellők formájában való érkezése – és hallgatom a csendbe lassan betolakodó Nagyváros lépésenként erősödő zúgását.
Üres az Út, vakáció van, sem gyerek, sem apa, sem anya beszéde, sem óvodába, skólába, munkába igyekvő autó mély dübörgése nem töri meg a keskeny, hosszú utca csendjét.

Tavaszi tekintetek

Ma reggel sétálok a Gesztenyék és Hársak csendes utcájában, teli tüdővel szívom a reggeli hűvös levegőt – kilégzéskor még jól látszik a leheletem is – még messze van a nyár...
Lépegetek csendben, hallgatom a madarak csicsergését, a rügyek halk, titokzatos mocorgását, magamban mulatok az úttestet közel fénysebességgel átszelő macskák lobogó farkán (rengeteg fél- vagy negyed-angóramacska lakik itt, amelyek rettenetes sznobériával képesek lenézni a mindennapi Reggelek munkábajáróit, felkapaszkodva egy-egy magas kapuoszlopra).

A jövő hátulról érkezett

Ma reggel hallgat a Város. Csend van az Úton, nem dübörögnek Vasparipák.
Magamban állok a Lámpánál, nagy későre érkezik meg egy idősebb férfi mellém: katonás sorban állunk ketten a szűk Járdán. Várjuk a Zöldet – a Tavasz örökös jelenlétének városi porba halványult jelképét.

Sötét lépések hajnala

Ma reggel még szinte sötét volt, midőn kiértem a Nagy Útra. A Város Fényei már nem égtek, így, a hóval kevert ólmos esőben alig látva bandukoltam lefelé, a Város Szívébe, ahonnan már fullasztó, sűrű pamacsokban szálltak felfelé a Gépszörnyetegek által kiköhögött kénköves gőzök. Nem csoda hát, ha egyszer csak úgy belebotlottam valamibe, hogy alig tudtam visszanyerni az egyensúlyom.

Subscribe to this RSS feed