- Lajos! - kiáltott fel a gazda. – Keresik.
- Kicsoda? – kérdezte odafentről a mester.
- Nem tudom.
- Mit akarnak?
- Nem mondták.
- Jöjjön csak le! Beszédünk van magával. – szólt fel az egyik férfi, hivatalos hangon.
A pallér lekászálódott a szarufák közül.
- Jó napot kívánok! – köszönt a két idegennek.
- Jó napot! – köszöntek vissza amazok. – Maga Szilágyi Lajos, H. község, Kossuth L. u., 761. szám alatti lakos?
- Igen, én vagyok. Mit óhajtanak?
Amióta világ a világ, nagyon sokan firtatták: változik-e az erkölcs, és változva, fejlődik-e?
Voltak, akik úgy vélték, hogy erkölcsi dolgokban a századok nem hoztak semmi lényeges változást. A Tízparancsolat ezredévekkel előbb megfogalmazta a közösségi együttélés morális normáit, és ma sem tudunk hozzátenni semmi érdemlegeset.
A Föld egy gigantikus oltár, ahol ezerféle eszme, cél, ügy nevében gyúltak ki és lobogtak a „máglyák”, és nem volt egyetlen pillanat sem, amikor kialudtak volna mind a tüzek, percnyi békét hozva e sárteke lakóinak. Ma sincs másképp.
Korunk technikai műveltsége különös erővel alakítja életünk külső formáit, miközben a bennünk munkáló erkölcsi törvény nyugtalanítóan gyengélkedik. A legkorszerűbb műszaki ismeretekkel felvértezett század- és ezredfordulós ember mind távolibb horizontokra figyel, ám morális univerzuma, sajnos, lemaradt a kényszerű versenyfutásban. Egymás iránti érzékenységünk aggasztóan meggyöngült, elkérgesedett a lelkünk.
A színház a felvilágosodás korában világi szószékké, szónoki emelvénnyé vált. A kor írói felismerték, hogy a művészi igazság eszméje és a társadalmi igazságosság eszménye között megfelelés van; hogy a művészi igazság értékes fegyver lehet egy elfogadhatóbb, emberibb világért folytatott küzdelemben. A mi színházi kultúránk jócskán elmaradt a Nyugaté mögött, aminek több oka is volt, legfontosabb tán az a körülmény, hogy Magyarországon, jelesül Erdélyben abban az időben még hiányzott a városi polgárság, a nemesség életformája (a vidéki élet) pedig nem kedvezett a színháznak, a színjátszásnak.
Nyárutó volt. Az alkonyi égbolt mélykék búráján egy gólya vitorlázott mesterien. Téres köröket húzott a felhőtlen égen, majd – mintha meggondolta volna – egy alig-mozdulattal napnyugatnak fordult, és eltűnt a kéklő messzeségben.
A kisfiú még hosszú percekig állt mozdulatlan az égi tünemény igézetében. A vágy, hogy ő is szárnyaljon, magával ragadta, és beleborzongott, amikor arra gondolt, hogy imént a lehetetlen alig karnyújtásnyira suhant el mellette.
A rezzenetlen csendben legelésző tehenek tejszagú fújtatása és hersegő ritmikus harapásuk neszezett...
Régi emlék!