(álom)*

Hirtelen tárul fel a halványzöldre festett, kopott, masszív faajtó. Mintha egy ismerős, de mégis távoli, megfoghatatlan térbe lökődött volna be, úgy tűnik fel a hosszú folyosó, de nem jó szó a „feltűnik”, inkább engedékenyen elődereng, mert ez van mindenütt, távoli, halovány, tengermélyi derengés, ebben áll minden, ebből állnak elő a halványzöldre festett falak, a léptek által simára koptatott műmárvány padló – kip-kop, csisz-csusz, alig erősödik ki, már halkul is el a hang a folyosó mélyén –, a baloldalon összezáró szekrénysor, a konyhába levezető lépcsősorra nyíló ajtó, míg messze, barlangmélyi távolságban, az emeletre vezető lépcsősor, amelyen a lányok szobáihoz lehet fellopakodni. Halovány, szinte áttetsző a látvány, alig látszanak a részletek, mintha elég lenne nekik csak a felismerhetőségig megmutatkozni, leheletvékony díszletté szilárdulni, mert ez már elegendő ahhoz, hogy a derengés előtűnhessen, mindent beborítson, és ezáltal valóságossá tegye azt, ami máskülönben nem tud feltárulni, megmutatkozni, így igazsága is elenyészik, elveszik.

Megint itt a tavasz. Pattan a rügy a fákon, a járdák szélén dúsabb, zöldebb a fű, a nap hűvös melege mindenhová befurakodik. Mint egy tisztára sikált fémlábas, olyan a világ. De leginkább az a mondás kap egyre világosabb értelmet benne, hogy: „valami van a levegőben”. Hívás, szólítás, ami leginkább az emberi lelket szólítaná meg, ha az eleve nem lenne lehelet, lélegzet, szél, fuvallat, élet. Így csak áramoltatni kezdi, még jobban önmagára ébreszti, mozgásra kényszeríti.