Tamás Dénes

Tamás Dénes

Tamás Dénes regényrészlete

(álom)*

Hirtelen tárul fel a halványzöldre festett, kopott, masszív faajtó. Mintha egy ismerős, de mégis távoli, megfoghatatlan térbe lökődött volna be, úgy tűnik fel a hosszú folyosó, de nem jó szó a „feltűnik”, inkább engedékenyen elődereng, mert ez van mindenütt, távoli, halovány, tengermélyi derengés, ebben áll minden, ebből állnak elő a halványzöldre festett falak, a léptek által simára koptatott műmárvány padló – kip-kop, csisz-csusz, alig erősödik ki, már halkul is el a hang a folyosó mélyén –, a baloldalon összezáró szekrénysor, a konyhába levezető lépcsősorra nyíló ajtó, míg messze, barlangmélyi távolságban, az emeletre vezető lépcsősor, amelyen a lányok szobáihoz lehet fellopakodni. Halovány, szinte áttetsző a látvány, alig látszanak a részletek, mintha elég lenne nekik csak a felismerhetőségig megmutatkozni, leheletvékony díszletté szilárdulni, mert ez már elegendő ahhoz, hogy a derengés előtűnhessen, mindent beborítson, és ezáltal valóságossá tegye azt, ami máskülönben nem tud feltárulni, megmutatkozni, így igazsága is elenyészik, elveszik.

Nagyon jó

Megint itt a tavasz. Pattan a rügy a fákon, a járdák szélén dúsabb, zöldebb a fű, a nap hűvös melege mindenhová befurakodik. Mint egy tisztára sikált fémlábas, olyan a világ. De leginkább az a mondás kap egyre világosabb értelmet benne, hogy: „valami van a levegőben”. Hívás, szólítás, ami leginkább az emberi lelket szólítaná meg, ha az eleve nem lenne lehelet, lélegzet, szél, fuvallat, élet. Így csak áramoltatni kezdi, még jobban önmagára ébreszti, mozgásra kényszeríti. 

Subscribe to this RSS feed