A Double Rise fesztiválon a Erdélyi Magyar Írók Ligája szervezte fellépésem után megtörtént eddigi írói pályafutásom csúcsa. Egyik barátommal ülünk Hiperkarma után és Kowalsky előtt a nagyszínpad mellett a fűben és beszélgetünk. Hirtelen odajön két felpörgött alak, kezet ráz velem és nekem szegezi a kérdést:
Kegyetlen vidék ez, de mint mindig, ahol az Isten elvesz valamit bal kezével, ott ád cserébe másat a jobbal. Legfőképp itt, a zord hegyek között. Mert nincs nekik búzájuk, de van pityókájuk. Nincs szőlőjük, de van szilvájuk. Nincsenek lápjaik, de van erdőjük. Aztán a kevésbé egyértemű dolgokara gondolt. Lám, mióta a magyar ember a lábát ide bérakta, azóta a székely az ő bástyája és határának örzője. S el is folyt sok drága vér, tatár, török, muszka ellen, de cserébe, ami maradt az tömény, mint a méz és zord, akár a pálinka.
Andorás hazafele ballagott az apjával, Izsóppal. Az öreg a megszokott egykedvűséggel lépkedett, se nem túl gyorsan, se nem túl lassan, mohás kősziklához méltó rendületlen nyugalommal, de a fiú makrancos volt, akár egy betöretlen mén. Pedig nem szólt egyetlen rossz szót egész nap, igaz, jót sem, s ellen sem szegült az apjának. Mégis, ennek a hallgatag és marcona népnek kialakult az idők során egy érzéke, hogy egymást szavak nélkül is megismerjék, megértsék.