Balázs Imre József

Balázs Imre József

Korpa Tamás verseskönyvéről

Tíz mondat a hidak teherbírásáról*

Szín: kékeszöld
Szó: híd
Ennivaló: halételek drezdai módra
Film: The Bridges of Madison County
Zene: Red Hot Chili Peppers: Under the Bridge

1. Hogy a hidak képe és képzetköre mennyire élénken foglalkoztatja emberek jelentősnek tűnő hányadát, azt Korpa Tamás könyvének beharangozó Facebook-oldala  jól bizonyítja: elképesztőbbnél elképesztőbb, különösebbnél különösebb hidak képeit gyűjtötte oda össze egy interakcióba lépő közösség, melynek tagjait egyszer csak hidak kötötték össze.

Hadikórház a város szélén

Vetkőzz* le, mondta a lány, itt ez a vállfa, minden cuccodat akaszd erre. Hozzáférhetek még a holmimhoz, ha szükségem van valamire? – kérdeztem vissza. Legjobb, ha mindent magadhoz veszel, amire szükséged van, mondta sejtelmesen.
A lánnyal már csak egyszer találkoztam, akkor, amikor kijelentkezőben voltam a W.-i katonai kórházból. Akkor már szótlanul, afféle bennfentesként nyújtottam a csomagtári jegyemet, fölösleges kérdések nélkül. Ő is szótlan volt, átérezte a helyzet súlyát. Úgy mondtunk búcsút egymásnak, hogy esetleg sohasem látjuk egymást viszont. La revedere, mondtam. Mint bágyadt visszhang felelte: la revedere.

Mire való a vers?

Arról szeretnék ma beszélni, hogy a vers olyan, mint a gumicsizma. Nem akárhol és nem akármikor jó valamire. Aki azt akarja, hogy a vers jó legyen valamire, annak előbb esőt kell csinálnia. De lehet, hogy inkább úgy van ez, hogy nem kell akarni, hogy a vers jó legyen valamire. Az eső úgyis megtalál előbb-utóbb, és akkor kiderül, magától, hogy épp a versre van szükség, azt kellene felhúzni a lábunkra.

Az új közép*

Elhangzott 2008 okt. 3-án, Szárhegyen

Csomópontok az 1990 utáni fiatal erdélyi magyar irodalom intézményesülésében

Azok az írók, akik 2005/2006 táján harmadik-negyedik kötetüknél járva az erdélyi magyar irodalom új középgenerációjának körvonalazásához járultak hozzá, a kilencvenes évek első felében szocializálódtak: irodalmi beszédmódjuk, szemléletük azoknak a megszólalási lehetőségeknek a függvényében alakult, amelyet olyan intézmények és csoportok határoztak meg, mint az Éneklő Borz, a Serény Múmia, az Éber vagy az Előretolt Helyőrség. Az Éneklő Borz ebben az összefüggésben azért is érdekes viszonyítási pont, mert általa modellezhető, ahogyan a valamivel idősebbek, tehát a nyolcvanas években publikálni kezdő fiatal írók reagáltak az irodalmi tér rendszerváltással bekövetkező változásaira.

Az erdélyiség hasznáról és káráról

Elhangzott az Erdélyi Magyar Írók Ligájának 2003-as zetelaki írótáborában

Egészen pontosan fogalmazva, az alábbiakban nem is az erdélyiség hasznáról és káráról esik majd szó – hiszen ez rendkívül változékony és sokoldalú kategória –, inkább az erdélyizéséről. Csakhogy ez a szó nem létezik, meg kell tehát alkotni a jelentését. Jelentse azt a továbbiakban, hogy különféle szavak mellé odaillesztjük az "erdélyi" jelzőt, és ezáltal úgy gondoljuk, közelebb érkeztünk azok tartalmához. Például: erdélyi magyar konyha, erdélyi magyar irodalom, erdélyi magyar karrier, lehet folytatni.

Az erdélyi magyar irodalom neve*

„Nemcsak a tányérnak nem volt még neve, hanem az észnek sem. Egyikből sem létezett annyi, hogy érdemes lett volna elkeresztelni, elegendőnek mutatkozott rábökni, ha épp szóba került.” Ezekkel a szavakkal indul Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae című regénye. Ha értékekről, irodalomról (erdélyi magyarról vagy másról) próbálok beszélni, azt a mozdulatot keresem önkéntelenül is, amellyel Sapré báró beszéd közben rábök az eszére. A mozdulat egyszerű és szemléletes: a mutatóujj még koppan is a koponyán, a hangeffektus pedig egy jól kimódolt érvvel ér fel amellett, hogy van ott valami. Arról kellene beszélni, aminek még nincs neve. Úgy kellene az erdélyi magyar irodalomról beszélni, mintha nem volna még neve.

 

Újraolvasott Pezsgő-díjasok

KompPress Kiadó, Kolozsvár, 2012. Szerkesztette, előszavazta: Balázs Imre József. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján induló erdélyi írónemzedék (az első Forrás-nemzedékként emlegetett csoport) „pozitív kanonizációjának” első igazi esélye a hetvenes évek elején merült fel, amikor Kántor Lajost és Láng Gusztávot a budapesti Akadémiai Kiadó felkérte, hogy írja meg a romániai magyar irodalom második világháború utáni történetét. Ez az irodalomtörténet, amely a Kriterion kiadásában jelent meg előbb (Romániai magyar irodalom 1945–1970), bizonyos értelemben "nemzedéki nézőpontot" érvényesített, központi értékként mutatta fel a Forrás első nemzedékének munkásságát (noha a kötet érvrendszerét a szerzők már nem minden esetben vállalják).

Subscribe to this RSS feed