„Nemcsak a nagy múzsák, de a kis csukák is…”

A gyermekember ártatlanságával és jóhiszeműségével megáldott Gittai István esetében már az is költészet, ahogyan él. Ahogyan széles öleléssel, határtalan életimádattal és mélységes alázattal a környezetéhez, a természethez, az embertársaihoz és önmagához viszonyul. Ahogyan szereti, óvja és teremti az életben a szépet, a jót, az embernek valót. Gittai fokozottan természet- és valóságközeli beállítottsága, a dolgokhoz, jelenségekhez közel hajoló természete, egyenes szókimondása, törhetetlen derűje, időtlen bölcsessége és csillámló játékossága önmagában is költemény.

„A határhelyzet bennem van”

A pár évvel ezelőtti interjú fölvezető szövegében Ekler Andrea a beszélgetőtárs Csender Leventéről pontosan és találóan írja a következőt: „Fiatalsága, humora, különös bölcsessége, büszkesége Tamási Ábelét idézte fel bennem, történetének különösképpen azon részét, amikor a jövőre nézve elhatározta, a maga fejétől akar ember lenni.” Hosszasan nézem a Magyar Napló címoldaláról tiszta lélekderűvel világra tekintő Csender-portrét. Figyelem az önfeledtnek látszó nevetést székelyes góbésággal kontrolláló fiatalembert, a szellemről és lélekről, okosságról és érzékenységről árulkodó arcot. És én is Tamási hősére gondolok: az archaikus léttörvényekben bízó, a tragédiákon fölülemelkedő ábeli kacagásra és a vidámság mögött mindig ott bujkáló szomorúságra, a kétélű könnyes nevetésre.

A székelyföldi Agria-találkozókról

Annak ismeretében, hogy Erdély régóta a szívem csücske és jó ideje tanítom az erdélyi magyar irodalmat, kiemelten pedig Kányádi Sándor költészetét, nincs abban semmi meglepő, hogy idén kétszer is megfordultam Székelyföldön. De jó, mondhatja erre az olvasó. Önzetlenül nagylelkű sofőrömre, a Maros-menti Magyardellőn született Demeter József barátomra gondolva szó szerint ugyanezt mondom én is: de jó, hogy van DeJó. (Az irodalmár és képzőművész körökben is jól ismert Demeter József ugyanis az általa készített portrékat - leleményes névrövidítéssel - DeJó szignóval írja alá.)