Mire (volna) jó egy írótábor?

Világéletemben szerettem kocsmázni*. Istenigazából itt tanultam meg egy csomó dolgot, amelyek valamiért kimaradtak a tankönyvekből, nem illett a családban szóba hozni, vagy csak egyszerűen nem lehetett általános érvényû példázatokban gondolkodni. Egyetlen dolog kivételével, illetve azt, hogy kocsmában is tudni kell viselkedni (no milyen nagyképű vagyok), légyen az bufet, köpködô vagy művészkocsma. Persze mindeniknek megvannak a maga jól kitalált és működő törvényei. (Viselkedni aztjelenti, hogy elsajátítod azokat, alkalmazkodsz, alkalmazod?)

Itt tanultam meg, hogyan kell és lehet a kellemetlen asztallátogatót visszautasítani, vagy a kellemeset leültetni (elsősorban és mindenképpen a bizalom a fontos), miből mennyit illik egyszerre kérni – és milyen sorrendben. Természetesen nem egészségügyi szempontból. Ezt is kocsmája válogatja, erre vonat- kozólag is külön szabályok vannak. Arra is, hogy kit kell éppen tisztelni, és kit utálni. Nem jó nem tudni viselkedni. Könnyen lejáratja magát az ember. De térjünk az apropóra. A zetelaki írótáborban a dolgok java része (általában) egy ilyen helyen, igaz ez vendéglő típusú, szóval a Kék Lagúnában zajlik, az étkezéstől az elôadásokig, felolvasásokig.

Ezzel nem is volna nagy baj, én is nagyon szeretem, mert sokkal közvetlenebb, meghittebb tud így lenni minden, tényleg senki sincs piedesztálon stb. Csak így, ilyen nagyban, úgy látszik, nem működik.
Ezért egy izgulós kérdés: mire jó egy írótábor?
Elsôsorban és természetesen (valljuk be) – írókkal találkozni. (Ebbe most beleértek mindenkit, aki az írás valamilyen formáját mûveli.) Vagy csak úgy látni ôket legalább, testközelben (úgy titokban), hús-vér mivoltukban. Ahogy ôk is kilépnek abból a kis – jól kitalált – homályból. Ahogy ôk is emberek. Nem is olyan megközelíthetetlenek, mint ahogy azt elsőre gondolná az ember. Kihallgatni egy-egy titkot, hiszen ôk sokszor a kivételes pillanatok tanúi.

Szó sincs persze ilyesmirôl, (mert ugye, ugye amúgy sincs kivételetlen pillanat?), csak némi cinkosságról a titkos és a nyilvánvaló közt. Rácsodálkozni, hogy hát én nem is ilyennek képzeltem... Kilesni, kinek milyen kis privát szokásai, történetei, hétköznapiságai vannak. (Mégiscsak ember az író is.) Másodsorban mûvekkel, irodalommal találkozni,ismerkedni, gazdagodni. Hiszen ráadásképpen az erdélyi magyar írókon kívül olykor nem kevéssé is- mert magyarországi alkotókkal is találkozhatunk, akiknek nem minden nap van idejük átjönni hozzánk. Ezért nem csodálkozhatunk, hogy kicsit többet szeretnének felolvasni, mint amennyit a kötelező folyóirat-bemutató kapcsán lehet. És akkor egy kicsit ciki, hogy felállunk, s kivonulunk. Mit nekünk magyarországi irodalom.
Harmadsorban valóban beszélgetni. Nem föltétlen irodalomról, bármirôl, de azt legalább (hogy most kicsit prűd legyek) némi eleganciával. Értem ezen azt, hogy meghallgatjuk a másikat is.
De vajon miért várjuk, hogy ôk legyenek az etikett? Talán mégis babonásak lennénk? Mert unalmas a piedesztál, ôk is rühellik a prófétaságot, mint ama Jónás. Csak ugye, vigyázni kell, a cet mindig résen van, ha netalántán... Nem csoda hát, ha (jaj istenem hogy írjam le) a kelleténél kissé jobban izgulnak, s több sör fogy el. De még ilyenkor is olyannyira szeretetreméltóak tudnak lenni! Mert szeretik az embereket. Nem csoda hát, ha szomorúak olykor. Mert azemberek nem járnak írótáborba. Igaz, ez olykor a szervezés csorbája is. Nem invitálják meg őket. Mert az emberek is olyan kacifántosak, vagy hogy is mondjam, szemérmetesek tudnak lenni, mint maguk az írók. Elvárják, hogy rávegyék ôket, hogy bevonjáka szépséges-rút csiricsárékba, ünnepélyes keretek közt. Egyébként sértôdötten otthon maradnak. Pedig nagyon is várják oda ôket. Már mindenki unja, hogy belterjes ez a dolog, Fan Club-szerű az egész.
Vajon (például) a zetelaki lakosok is így gondolják? Hiszen boldogok azok az írók, akiket az emberek szeretnek. És boldogok azok az emberek, akiket az írók szeretnének.


Szubjektíven az EMIL 2004-es zetelaki írótáboráról